A hálás utókor

Százhetvennyolc évvel a viadal után Most komolyan

1

Két koriambus tovaszáll. Szép szakait vágja-borítja az eperjes felől csorgó ódonatúj, a szélben versenyre gravitáló eső. Három férfi víg kedéllyel. A századok repkénnyel, mocsokkal, gyilokkal benőtt ablakaiban. Három fej, egy akarat. Az erdő óhajtása, később, a huszadik századi Mátrából a régi lakozást siratja, a jövő is éppoly sükebóka, lükken itt fel nekem, hömpölyög észak, északkelet felé. Telibe veri az országhatárt. Pedig északon még kerítés se nincsen. Makacs kövek, ezredek alatt épp moccanó, fejük lehajtó sziklák, szép ölekbe vett halmok, elöntött árterek. A zöld birodalom a távoli kékekkel, lilákkal. Áve néktek, fiúk, nagy verseny volt, zölddel ki birokra kel, ha vendégként, így, ha házigazda gyanánt, úgy. Győzést itt ki említ? Hisz amúgy nemes a lélek, fészkel, lábra kap, gyüszmékel a vacokban az éledő magaféltés, az én versem mit ér, burjánzik nárciszos árnya, a zöld és sárga szemek, macskahűség kutyakomédiával, tartja vendégét álló hónapig, tűrni ha nehéz is, első és második, pályadíj birtokra elvonult ifjaknak, övék a rang s a bér. Egy megszáll, a másik két szobát bérel, s a harmadik nevelő ugyanott. De ki lehet a harmadik? Az a középső gyerek kurva tehetséges. A többi is, de ez más. Hát ez borzalom.

2

Menjetek el a falvakba, az első házak mellé, a buszmegállókba, a régi, elvakolt téglarakások, a pléhmadaras, hullámpalás jó éjszakába, ótvarral hegeszteni be a rettenet közeli, nemkülönben sistergő lyukait. Menj, azt beszélj. Ekképp dörge vala a húszhuszonhármas nemezis, amint a húsztizenötös zónázó Ikarosz a bekötőútnál kiokádta magából. Ajtószárnyait összeszisszentette és köd előtte, por utána menekült az érzékenyen megrajzolt kacskaringón a legközelebbi ortogonális rácsozat felé. Körbenézett, lapjait kihúzta tokjából, kardozott kicsit a magát kellető szélben. Kereste a tabulkát, szerette volna láthatni Eperjest Prešov mellett. Egyiket leverték, másikat lefújták. E néphagyomány felett elmosolyoda és romantikusan sompolyga vala az erdőbe vezető úthoz, kétujjnyi ágat döfött a kék ivókút fejébe tarkótájon, de nem jött víz, elvették ezt is, vette tudomásul, szomjazva távolodott az erdei ösvényen. Akár egy népszerű király utolsó alattvalója, ki merre halad, a szegény tanyák dúrt maradéka mellé teríti, fázósan magára burkolja köpenyét, nézi személyes tábora fényét. Költőien lakozott. Hogy remekül mulatott, nem mutatta semmi.

3

Mennyi zöld. Megszámlálhatatlan gyep- és lombkoronaszint. Vannak itt, felteszem, vakondon kívüli állatok is. Ha régen Berg volt, legyen most kövér. Előttetek ez is. Másfél évszázad szenvedés mit ér? Régi kor árnyai felé? No hiszen. Túl Kölcseyn, innen Az embereken, gólemek arcára fagyott mosoly, paloták és kunyhók, kicsiny kulipintyók, tanyák, porló csirke- és embercsontok, hús-vér csatavirágzás, a galambszín égre emelt ólmosbotok, a koponyát éppúgy beszakítja, akárha farkasét, repeszt, akár a hamar, otrombára sújtó értelem, a kitett részeken, a földút mellett zörgő kocsiról lepotyogó iambus ha visszájára fordul, két anapesztus közé akadva fél hexametersor akár. Nézd, ahogy uralg rajtuk a trochaikus lejtés. Idillből elvesz, nagy fába mártja pennáját serényen. A villanykályhákhoz jőnek az imágók, az óraállást diktálók, az átalányosok, mind e világ ivadékai, invazív kolóniák életben maradottai: legjobbjaink a hosszú harc alatt. Nincsen itten rabság, nincsen itten úrkény, csak a polcokon porosodó egyperces novellák, a megengesztelődött istenek mosolygása: tündöklő szivárvány, hogy ebből mi lesz, tudható. Önmagától tudja e néptelen lakozás minden jövőn inneni ismerője, milyen édes a szabadság: tiszta levegő álma a szmogban.

4

Körbejárja, tárgyát a vérösztön, nem festi szorosan, csak tájhoz jutni, amúgy távolodóban, vissza-visszanézni az erdei ösvény képzeteire, kézbe szorítani a martról letépett fűszálat, fütyölni a rigóval, vigyázni a gazra a szájban, ne lépj rá, ne fújd el, kedvedet, míg a verseny hatodfél csomós szele sodorja, beszéded irályát egy karámba tereld, ahol akolba tapadt nyáj mellett subára hever és megtelik szerelemmel a nyájajuhász, vagy épp most veszíti el, gyepes hanton muzsikál, le nem ér a lába, a kassai német színjátszás felett gyűl boldogtalansága.

Víg természet szép játéka, te kis rózsa, kedvemet,
Mindenáron megrajzollak te kis gunyhó, engeded?
Hogy engedném, mért engedném, te poéta versedet,
Menjél arrébb, képzelj szebbet, víg társaság, agybeteg.

5

Zugban a vén komondor, alszik süketen, némán, vakon. Tenyérnyi darabok mállanak, helyezkednek a vakolaton. Tényszerű kiskirály erre haladtában szertenézett és lényegét fellelé a kommutált hazában. Enyém ez is: fosztogatja honját, otthonról haza. Mit számít Eukleidész? Hálóként ölel erdőt, folyópartot az aljasság mértana. Még nem látják, nem érzik, óvatlan duhajkodás merre vezet, dürrögő fácánfajdok áprilisi vastégelyben, a világ románcos tengere együtt áll a vasa virágzott zománclavórral, vedd kezedbe, tartsd arcod elé, nap ne tűzze, istenfi, természet vasvirága, beszélj minekünk is ezekből.