– Közelb, közelb, hadd menék közelb! Derék uram, bocsátaná meg engedelmed, hogy ezen tusakodásból magam is részt vevék, de históriai pillanatok ezek, megérté ugyebár?
Mihály felnézett. Izzó tekintetű, nyalka, erősnek tűnő férfiú állott vele szemben, és nézett az arczába, korát tekintve olyasféle, mint ő. Szemét csak pillantásnyira vetette rá, aztán elnézett a távolba, a víz roppant tömege felé, amerre egész eddig Mihály is vetette figyelő tekintetét, elképzelvén azt a kő- és aczélmonstrumot, aminek a megépítését ünneplendő itt most összegyűlék a tömeg.
– Megértem, hogyne, drága úr, magam valék az első, ’ki úgyszintén a közelbe vágtaték, amennyire csak lehetséges… – felelé, mikoron a másik, eléggé el nem ítélhető mód’, közbevágott.
– Magam valék az első, ’ki közbe vágtaték, oh, be szép. Magam valék az első, ’ki közbe vágtaték… Drága uram, kérem, megtisztelne azzal, hogy e néhány szót ebben a regimentbe épp, ahogy kiejté, kölcsönbe nékem adná?
– Kölcsönbe? Mint zsidó az aranyat, hogy perczentet is számolánk rá?
– Jó ember, drága úr, kegyelmedből nem néznék ki illy fösvénységet, egyenes, nyílt tekintete mást sugall. Mondanónk hát úgy inkább, légyen ez ajándéka e jeles nap emlékére.
Való igaz, nem tudott erre Mihály mit szólani, mert jelesnek a nap jeles vala. Szerda volt ugyan, egyszerű kis dereka a hétnek, nem piros betűs, Szent István urunk országos ünnepnapján is túl valának immáron, mégis ez a nap olly ünnepélyessé leend, aminőt egynéhány esztendeje még elképzelni sem tudott szárnyalásra egyébként kiválóan alkalmas képzelete.
Tekintetét ismét az idegenre veté, majd kezét nyújtá neki.
– Tompa Mihály, engedtessék meg, ha már így szóba elegyedtünk.
– Tompa Mihály? – kérdezé az vissza, ’s tekintete tágra nyíland, lelkesen megrázván Mihály kezét, ’ki ettől zavarba jövend. – Az a Tompa Mihály? Az, ’kinek a Mohos váromladékon czímű románczát alig egy esztendeje olvashattam a nagy tekintélyű Athenaeum hasábjain? ’S ahogy itt körbenézék, épp eszembe jutá sorai, ’melly szerint „Mohos váromladékhoz / Tolongva jő a nép”, noha itt persze nem romos váromladék vala, hanem hazánk és jövő felvirágzásának bevezető korszaka, hitem szerint legalábbis. Ám megbocsásson az úr, hogy ily’ sok szót vettem magamhoz.
Mihályon most már valóban nagy zavar vevé erőt.
– Bocsássa meg tudatlanságomat, én valék az a Tompa Mihály, de ha nem bántám meg kérdésemmel: kegyedben kit tisztelhetek?
– Faragatlanságomért Ön bocsásson meg nekem, elfeledém a kötelező udvariasságot. Garay János valék, Szekszárdról, vagyis onnan származék, de már testesebb ideje Pesten van otthonom.
– Garay uraság, hát jól ismerem nevét! Sárbogárdon taníték pár éve már annak, ’mikoron a helyi gymnasium bibliotékájában kezembe kerülend a Magyar Történeti Színművek vaskos, és nemcsak méretét tekintve súlyos kötete, ’s benne az Árbócz című mélyen megindító szomorújáték. Ön az a Garay, erősítsen meg!
– Én vagyok, drága Tompám, én vagyok. ’S ha megengedéd, idősb jogán hadd ajánlám fel a per tut, ha meg nem sértelek.
– Magas, nemes lelkednek vonzalma, barátsága meghat, ’s a felajánlás nemkülönben! – felelé erre amaz, ’s erős, férfias kézfogásokkal pecsételék meg barátságukat.
Miután kiörvendék magukat e’ szerfelett meglepő, ám annál örvendetesebb találkozáson, nagy meglepetéssel állapíták meg, hogy körülük a tömeg elhömpölygé a hatalmas aczélmonstrum felé.
– Nagy nap ez nemzetünk életében, Garaym.
– Az, Mihály, az. Annyi vágy és remény még tán soh’sem dagasztá hasztalan a’ hazafi kebelt, mint mostani várakozásunk, hogy az erőműtan és más physicai tudományok, kihasználand a mathematicai szabályosságok mibenlétét, a toló- és feszítő erők egyensúlyát, megteremték e’ roppant építményt, ’melly alapkövének letéte a legünnepélyesebb percze szerény életemnek.
Tompa egyetértőleg bólogatá Garay pátoszos, ünnepi emelkedettségű szavai hallatán.
– Ahogy mondod, jó uram. Egy pár rövid esztendő, és Magyarhon két nagy felét nem választandja el többé e délczeg nagy folyó, a Duna. A’ közlekedés nem leend többé annyi esetlegességnek és balesetnek alávetve, és dicső honunk egy olyan középülettel gazdagodék, ’mellyhez hasonló egész Európában nem létezik.
– Nono, jó Mihályom! Elismerendő csodája a műszaki tudományoknak, és általánosságban is az emberi elmének ez a csodálatos aczélhíd, mely körül nem véletlen a köznép ekkora sürgölődése és forgása. Nagy szüksége van már honunknak erre hídra, nem lehetünk eléggé háládatosak a jó Széchenyi Steffi grófunknak a nemes kezdeményezéséért, ’melly megteremté a hídépités kezdésének ’s lefolytatásának lehetőségét. Ám – emelé fel mutatóujját intőn Garay – ne feledjük el, hogy bár kevéssé közismert faktum, de építend már honunkban ennél különb, ’s hadd mondám, különlegesebb hídszerkezet is!
Nagyot néz e’ szavakra Tompa.
– Jóltevő nap ez a mai is, hogy ilyet megtudhaték. De légy olyan jó, drága Garaym, meséld el nékem, kiféle ’s miféle ember hol építé pompázatosabbat ennél a mi Lánczhidunknál, ’mellynek alapkövét ennyi sok főherczeg és más fönség helyezé el?
– Nem hallád még a híres hernádkaki homokhíd históriáját?
– Nem én biza! Hol van egyáltalán ez a Hernád… hogyan is mondád? Hernád…?
– Hernádkak, barátom, Hernádkak. Aprócska falu Zemplén vármegyében, Borsod ’s Abaúj-Torna vármegyék határán, mint neve is jelzé, a Hernád folyócska partján. Nem különb csoda épülend ott, mint az ország ’s talán nem túlzás ezt kimondani, de a világ első homokból húzott hídja!
– Miféle híd, jó Garaym, mondd még egyszer? Fülem mintha azt hallaná, hogy homokhídról beszéle szád.
– Jól hallá akkor hát. A Hernád partjait Hernádkak községben egybekötendő állóhid minél előbbi létesítésének eszméjéről ’s a „hernádkaki homokhidegyesület“ czíme alatt alakult társaságról jómagam egy híres honfiútól, egy derék obsitostól hallék előbbször, ’kinek neve Háry János.
– Háry, Háry… Őszintén megmondod, jó Garaym, nem ösmerős e név.
– Majd az lészen, Mihály, ez a reménységem legalábbis, erős reménységem. Hadd mondám el, ahogy Háry mondá, midőn egyszer hárman valánk együtt a szekszárdi hegyek finom levét iszogatván, egy potrohos biró, egy obsitos vitéz és jómagam, az iró. Akkor történe, hogy Háry kalandos életéből regét regére kezdett, hogy hol ’s merre járt, mit látott, mit tett, ’s figyelő tekinteteink ő rajta függtek. Meséle arról, hogyan fogá el magát Napóleont, majd arról, hogy Ferencz császár urunknál mily’ nagy fontosságú látogatást tett, ’s arról is, milyen csodákat látá messzi Páduába meg a tiroli bérczek között, de legvégül mindenik szava arra tért vissza, hogy a legnagyobb csodát Hernádkakon látá.
A tömeg közben körülük előre haladá, hátát látták csak a sok pórnépnek, de nem bánkódá már Tompa azon, hogy lemaradának a nagy látványosságról, olyan érdekességet meséle neki ez a Garay.
– Ott, Hernádkakon összefogá a falu apraja ’s nagyja, társaságba szerveződenek, hogy a szeszélyes folyón úrrá legyenek. Diófát hozának előbb a partra, hogy majd abból ácsolnak erős hidat, ám a dió a vízbe érve meggyökerezék, lombba ’s virágba borulék, később hatalmas törzsű fává növé ki magát. Akkorává, mondá ez a Háry, míg a szomszédunkban egy deák sűrűn tüsszögé, hogy a törzsén az égboltig felmászának az ucczagyerekek. De hídnak nem volt ám ez alkalmas. Akkor követ kerítének, de az sem bizonyuland jó megoldásnak, mert a kő feltorlaszolá a vizet, már-már áradatával fenyegette e pompás kis községet. Aczélt megvenni nem tudának, szegény népek lakják a községet, ’s a Miskolczon túli büszke hutákból odaszállításuk se lenne egyszerű. Ekkor támadá az ötlet a kisbíró fejében, melly szerint homokból kell hidat emelni a Hernád fölé. A homok sokfelé megtalálható a vizek partjain, könnyűszerrel szállítható is, át is engedi a vizet, nem úgy, mint a kő, ha beléállítják a folyó medrébe, ’s ki sem sarjadzik belőle semmiféle termés, miként a diófából.
Tompa lélekzetét is visszafojtva hallgatá a történetet.
– Háry szerint a falusiak kocsikkal, ’ki nem teheté, vödrökkel, lapáttal mené a homokért. Hamarosan pompázatos gúlákban állt a homok a folyó mindkét partján, ’s ekkor gyermekek, ’kik értő foglalatossága a vizes homokkal való játszadozás, várak ’s más pompázatos épületek építése, nekiállának a munkának. Csodálatos homokhidat húzának ügyes, fürge kezeik a folyó fölé, ’s ezt a hidat még az a veszély sem fenyegeté, mint a homokból húzott játékokat, hogy kiszáradának ’s összeomlának, mesélé a derék Háry. Hiszen a víz, ’mellyben a homokhíd lábai állnak, folyamat új ’s új nedvességgel táplálja, erősíti. Ha az ittenihez hasonlatos ágyudörgések nem is, vadászpuskák ropogása és mindkét harang megkongatása ünneplend a jeles eseményt.
– És ezt ez a Háry a két szemével látá?
– Nemcsak ’hogy látá, hanem maga is használá. Paripáját megrugatta, ’s a folyó hidján szaladának, majd vissza is vágtatának, vitézül kedvet csinálának Hernádkak mindenik lakójának a hidat használlani. Így mesélé el nekem a történetet a derék Háry, ’s miért is csavarta volna hazugságra száját egy ollyan vitéz, ’kivel ennyi csodálatos kaland esék meg szerte a nagy világban.
– Mondjad, jó Garaym, megvan még ez a híd?
– Dejszen én azt nem tudom, Mihály. Ám ha időd engedi, ’s kíváncsiságod nem hagy nyugovást, mit szólanál ahhoz, ha holnap egy korai órán kocsit fogatnánk, ’s útnak iramodnánk Hernádkak felé?
– Jó Garaym, nem vágyom én efféle szerfölött hosszú útra. Amondó vagyok, adjuk meg Hárynknak azt a bizodalmasságot, hogy szavait látatlanban elhiszénk, mégis csak egy olyan hősről van szó, ki korunkban merészen emelvén föl férfiszavát, szivárvány gyanánt szórá a szép szavakat e’ sokszor megkeseredett nemzetfiak közé, ’s ’ki fáradatlan munkássággal igyekezék jobb kedélyt teremteni e’ honban.
Garayt e szavak mégsem győzék meg. Így másnap már a korai órákban kocsival hajtatá a fogadóhoz, ’hol előző este Tompával forró kézfogások közepette, ’s egynehány pohár finom piros bor elfogyasztása után elválának. Újsütetű barátjával hamar útra kelének, ’s még aznap a szürkület beállta előtt megérkezének Hernádkakra. ’S hogy ott mi történék velük? Azt majd Háry János következő beszéde mesélé el – addigra talán a deák is kigyógyuland szénanáthájából.
125 Megtekintés 19 Perc
