261 Megtekintés 35 Perc

A lánglelkű és a háborgó lelkű költő –

Petőfi Sándor és Tompa Mihály kapcsolata

Petőfi Sándor és Tompa Mihály kapcsolata

2023-ban emlékeztünk Petőfi Sándor születésének bicentenáriumára. A lánglelkű költő életrajzát nem szükséges – még csak röviden sem – bemutatni, annak ellenére sem, hogy vannak benne bizonytalanságok és vannak kutatók, akik halálát másként tudják, vallják, mint az akadémiai irányzat képviselői. Erről, illetve ennek a népi emlékezetben fennmaradt morzsájáról egy alkalommal magam is megemlékeztem egy rövid írásomban.[1] Jelen kis írásomban Petőfi életrajzából csak azokat a momentumokat emelem ki, melyek összefüggésbe hozhatók Tompa Mihállyal.
          Talán kevesebben ismerik Petőfi kortársát, költőtársát, Tompa Mihályt, akinek szintén néhány évvel ezelőtt, 2017-ben emlékeztünk születési bicentenáriumára. Tehát Tompa 1817-ben, bő öt évvel Petőfit megelőzően született, s közel két évtizeddel élte őt túl, hosszú betegséget követően 1868-ban ötvenéves korában (az 51-et nem töltötte be) hunyt el. Református lelkész volt, szolgálati helyei Beje, Kelemér, majd Hanva voltak. Néhány ismertebb költeményét leszámítva (A gólyához, A madár fiaihoz, Levél egy kibujdosott barátom után) halála után szinte megfeledkeztek alkotásairól, pedig életében Arany Jánossal és Petőfi Sándorral emlegették őt együtt, sőt ők maguk is triumvirátusnak nevezték kis közösségüket. Erről vall Petőfi Sándor Arany Jánosnak írott levele: „Arany, Petőfi, Tompa, isten-krisztusugyse szép triumviratus – s ha dicsőségünk nem lesz is oly nagy, mint a római triumviratusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha nem több.”[2]
         
Tompa későbbi elhallgatásának egyik oka talán vidékiségében keresendő. Ő ugyanis egész életét vidéken, főleg a fentebb felsorolt három gömöri faluban töltötte, a fővárosba ritkán látogatott, s akkor sem érezte ott magát igazán jól. Az elfeledés másik oka talán lelkészi hivatásának tudható be, ugyanis a 20. század 2. felében ez a hivatás nem hangzott igazán jól. Emlékét leginkább az 1959-ben megalakult Kelemér-Gömörszőlősi Baráti Kör, azon belül is É. Kovács László élesztgette,[3] s végzi ezt a nemes feladatot az e társaság utódjaként működő Tompa Mihály Gömöri Kulturális Egyesület s ma már mások is, elsősorban a történelmi Gömör-Kishont vármegye területén.
          E rövid bevezető után rátérek a címben megjelölt témára, Tompa és Petőfi barátságára, kapcsolatuk alakulására. Először vegyük szemügyre azt, miként kezdődött ez a kapcsolat!
          1844 körül már bizonyosan tudtak egymásról, ismerték egymás verseit, nyomon követték egymás költői pályafutását, de személyesen még nem találkoztak. Ezt támasztja alá Tompa Mihály egyik verse, az 1844-ben, Bártfán írott Levél Petőfihez. A hosszú, 20 strófás, Petőfi bordalaira emlékeztető stílusú költeményben Tomba keblére öleli és barátjává fogadja a számára személyesen ismeretlen, de rendkívül tehetségesnek tartott, fiatal költőt, Petőfit:

LEVÉL PETŐFIHEZ.

Bártfáról 1844.

Ismeretlen, hanem mégis jó barát!
Vedd egy víg, most kór-fiúnak pár sorát!
Kit bár a bor lángszerelme úgy hevit,
Mégis a sors vizre hozván vizre vitt.

Víg szeszélyű bordalaid hogy olvasám!
Jól beszél ez a poéta! – gondolám;
S életemben bár egyszer sem láttalak!
Megengedj, de cimborámnak szántalak!

          A személyes találkozásra sem kellett sokat várni. 1845 tavaszán Petőfi felvidéki utazásra szánta el magát. Rövid időre otthagyva szerkesztői állását, ekkor már nem gyalogosan, hanem postakocsin utazva Gyöngyösön, Miskolcon, Kassán át jutott el Eperjesre, ahol egy másik költőtársát, Kerényi Frigyest látogatta meg.
          Kerényi Frigyes (Eperjes1822január 1. – New Buda1852) német szülők (Christmann János és Spannagel Teréz) gyermekeként született. Korán árvaságra jutott. Tanulmányait az eperjesi evangélikus kollégiumban végezte. 1842-ben magyarosította meg családnevét. Ekkor Pesten tartózkodott, ahol tanulmányait végezte, hogy ügyvédi oklevelet szerezzen. Később, 1847-ben a Kassa melletti Rozgonyban vásárolt birtokot, ahol gazdálkodni szándékozott, azonban a szabadságharc bukása után elhagyta hazáját. Erre a tényre utalva írta Tompa a Levél egy kibujdosott barátom után című versét, melyben olvasható az a valószínűleg sokak által ismert idézet: „Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!” Kerényi tehát Amerikába távozott, ahol barátaival megalapította New Budát. Ott hunyt el 1852 tavaszán.
          Ám 1845-ben még szülővárosában, Eperjesen tartózkodott, ahol mintegy teljes hónapon át vendégül látta nagyra becsült költőtársát, Petőfi Sándort. E látogatás alkalmával sok találkozásra sor került, ám mindegyik közül a legértékesebb Petőfinek Tompával való személyes megismerkedése volt. Ezt a találkozást Petőfi és Tompa is megörökítette. Petőfi úti jegyzeteiben, Tompa pedig leveleiben. Petőfi ezt írta: „Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám.”[4] Tompa pedig így számolt be a találkozásról Szemere Miklósnak írott levelében: „Petőfi dél óta köztünk van, még eddig csak ittunk és szavaltunk, s róla részletesebben írni nem akarok, mert decipit frons prima (amit talán úgy fordíthatnánk: ne ítélj az első benyomás alapján) – azonban nekem valódi nyereség, mert amit kérdezek Pestről s a pestiekről, mint a Daguerreotyp, híven adja vissza.”[5]
          Ez időtől kezdve Tompa leveleinek szinte állandó szereplője lett Petőfi, hol nevén nevezve, hol csak utalva személyére. Mint pl. nem sokkal Petőfi eperjesi elutazása után, 1845. május végén barátjához, Böszörményi Károlyhoz írott levelében: „Még egyet: Petőfi – meglátogatott bennünket; furcsa találkozás volt, irodalmi ösmerősök valánk, de személyesen soh sem látók még egymást, iszonyú hévvel történt az egész. Már az előtt több privát levelet váltván egymással, – s gondold és nevess! pár hét múlva – pisztolyra akart köztünk a dolog kerülni – Furcsa az ember! – de elmúlt a zivatar menykő-csapás nélkül!”[6]
          Ebből a két levélrészletből is kiviláglik, hogy személyes kapcsolatuk – bár mélyen tisztelték egymást és elismerték egymás tehetségét – mint a hullámvasút, olyan volt.
          Ez az eperjesi látogatás és költői találkozás nagy irodalomtörténeti értékkel bír, ugyanis az egyik kirándulásuk alkalmával a három jó barát költői versenyre hívta ki egymást. Ekkor írták meg mindhárman – Kerényi, Petőfi, Tompa – Az erdei lak című költeményüket.

Tompa Mihály: AZ ERDEI LAK.

(Költői verseny Kerényi- és Petőfivel 1845-ben.)

Völgy felett, a bérc alatt, középen,
A behorpadt hegynek oldalában:
– Hallgatózva néma csend körűle, –
Nádkötésü kis lak áll magában.

A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpűlni a madárnak;
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.

Petőfi Sándor: AZ ERDEI LAK
Költői verseny Kerényi és Tompával

Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bércek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.

Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
Susogó erdőség rezgő lombozatja,
Min magát a vígan fütyölő rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb ringatja.

Kerényi Frigyes: AZ ERDEI LAK.
(Költői verseny Petőfivel és Tompával.)

Erdős ormok alján völgyi sík felett
Siető kis csermely kunyhóhoz vezet.
A kunyhó ledőlne, hogyha régi fák,
Régi ismerői, nem támasztanák;
Kéményén a fecske bizton száll bele,
Hisz csak olykor-olykor füstöl tűzhelye.
Ily szegény tanyához minek a sövény?
Csak azért, hogy ágas-bogas tetején
Elmulasson egy két jókedvű madár,
Mely a tüske közt is fütyörészve jár.

          Az emlékező utókor azt a helyet, ahol a verseny meghirdetését tudni vélte, 1884-ben egy obeliszk formájú emlékművel jelölte meg, melyet legutóbb 2021-ben – Orosz Örs és Köteles László kezdeményezésére – a Sine metu Polgári Társulás újított fel.[7]
          Petőfi és Tompa következő találkozására 1845–1846 fordulóján került sor, amikor Tompa néhány hónapot Pesten töltött, intézkedett könyvének megjelentetése ügyében (Népregék, népmondák. Pest, 1846). Petőfivel együtt lakott, kapcsolatuk ezekben a hónapokban is hullámzónak, sőt viharosnak volt mondható, erről tanúskodnak a levelezések. Tompa – Petőfi néhány kritikája és kijelentése kapcsán – sokszor megbántva érezte magát, kisebbségi érzések gyötörték. Ám aztán mindig kibékültek. Erre enged következtetni az a tény, hogy a következő esztendő nyarán Petőfi váratlanul felkereste otthonában Tompát, s közel egy teljes hetet vendégeskedett nála. Erről – minden bizonnyal a költői versenyre is visszaemlékezve – Úti levelek Kerényi Frigyeshez címet viselő útleírásában számolt be Petőfi.
          Ez idő tájt, 1846 őszétől Tompa már Bején tartózkodott, eleget téve az ottani református gyülekezet hívásának. Erről így számolt be Irányi Istvánnak írott levelében: „Szeptember 24-én jöttem Bejébe, leveledet 25-én adták kezembe, e válasz kel 26-án. Pedig holnap 27-én vasárnap leend, a midőn én sok – azaz a mennyi befér a templomba – hallgatók előtt, saját juhaim és idegenek előtt, hivatalomat ünnepélyes beszéddel fogom elfoglalni.”[8]
          Petőfi Pestről indulva Vácon keresztül érkezett meg Bejére 1847. július elején, 3–8-a között időzött a Tompánál. Erről így számolt be Kerényinek címzett, július 6-i keltezésű Úti levelében: Beje, Gömör-megyebeli falu Rima-Szombat és Rozsnyó között. Ezt nem a te kedvedért mondom, barátom, aki úgyis tudod, hanem azok kedvéért, akik nem tudják és vajmi nagy ezeknek az ő száma. Itt vagyunk Bején, még pedig a papnál, tiszteletes Tompa Mihály barátunk- és kollégánknál. Víg napokat élünk, de mindazonáltal csalatkozol, ha azt hiszed, hogy kevesebbet civakodunk, mint hajdan nálad, Eperjesen. Minden pillanatban összeveszünk. Ő azt állítja, hogy ő a legbékeszeretőbb ember a világon, én is azt állítom, hogy én vagyok a legbékeszeretőbb ember a világon, (…) egyszer csak azt vettük észre, hogy ott vagyunk Bejében, a papi lak előtt. Leugrottam, zörgettem, ajtót nyitottak s aki ajtót nyitott, az maga volt tiszteletes Tompa Mihály uram. Rohantunk egymásnak, mint két üstökös csillag, mely egyik a másikat szét akarja zúzni… Összeölelkeztünk… de nem birkoztunk… csak ölelkeztünk. – Azóta itt élvezem a csendes falusi magányt, (…)[9]
          Ez a látogatás ihlette Petőfit, hogy versben köszöntse Tompát, rímekbe szedve is megörökítse látogatását. Ekkor született a Tompa Mihálynál című verse.

Petőfi Sándor: TOMPA MIHÁLYNÁL

Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül.
Mit bámulsz ugy? ne szúrj szemeddel keresztül.
Hunyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez…
Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
Vajjon ki az ördög háborítja csended?
Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

(…)

S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom…
De ideje végre, a szót kettévágnom,
Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.

          Ez a terv – mármint, hogy Tompa fogja összeesketni Petőfit szerelmével, Szendrey Júliával – Tompa levelezésében is felbukkan. Böszörményi Károlynak címzett levelében olvassuk: „Petőfi nálam volt 5 nap, innen ment Szatmárba Juliskájához, mint mondani szokta: s ha tervünk dugába nem dől: aug. 22. táján én esketem meg a boldog párt…”[10] Aztán a terv mégis dugába dőlt, pontos okát máig csak találgatják az irodalomtörténészek. Ám az közismert, hogy a bejei találkozás sorsfordító volt a két költő kapcsolatát illetően. A néphagyomány ezt így őrizte meg:
          „Hosszú utat gyalogolt, szekerezett Petőfi, amíg Tompa meglátogatására Bejébe ért. Érkezése vasárnap reggel, beharangozás előtt történt. El is fáradt nagyon, ezért ledűlt egy kis pihenőre. Nyughelyül a kerti méhest választotta, hogy a prédikációra készülő Tompát ne zavarja. A harmadikat húzták, amikor Tompa vendége fölé állt és így szólt:
         
– No gyere! Hallgasd meg a prédikációmat!
         
Petőfi kedvetlenül válaszolt:
         
-Inkább hallgatom én a méheid zümmögéseit, mint a Te prédikációdat!
         
Tompa erre sértődötten elsietett. Amikor vége lett az istentiszteletnek, Petőfinek már csak a helyét találta. Ennyi volt a látogatás. Nem is látták egymást soha többé.”[11]
          Persze tudjuk, hogy a valóságban ez nem így, vagy legalábbis nem pont így történt, hiszen Petőfi közel egy teljes hetet töltött Tompánál, s ebbe az időszakba egy-két kirándulás is belefért. Egyebek mellett ellátogattak a festői szépségű murányi várromokhoz, amit Petőfi ekként örökített meg: „A napokban megnéztük Murány várát, mely ide valami hat óra járás. Aki valaha Gömörbe vetődik, nagyot vétkezik maga ellen, ha ezt meglátogatni elmulasztja. Magyarország legszebb megyéinek egyike Gömör s ennek ismét legszebb vidéke Murány. Gyönyörűségesen vadregényes táj. Szép derült nyári délután jártunk a nevezetes romokon, melyek talán hazánk valamennyi várai között legközelebb álltak a felhőkhöz a mindenfelől szédítő meredekségű kőszikla ormon. Köröskörül a még magasabb hegyláncon sötét fenyvesek, alant a mélységes völgyben a kéklő köd alatt fehér juhnyájak és tehéncsordák. A nyájak kolompoltak, a madarak daloltak és fütyültek, távolabb a hámorok zúgtak… mindenütt zaj, életzaj, csak itt fönn a bércen, hol egykor kardok csörögtek és ágyúk dörögtek, csak itt volt csend, halálcsend… kivévén, hogy Tompa Mihály hortyogott.
         
Igen aludt és hortyogott, becsületem szentségére esküszöm, aludt és hortyogott… mert eskü nélkül a legkönnyenhivőbb ember sem hiheti el. Míg én a táj páratlan fönségén s a mult idők nagyszerű eseményein a legköltőibb ábránddal merengtem: addig Tompa Mihály aludt és hortyogott. Ha halálos ágyam előtt térdelve kér, hogy bocsássam ezt meg neki, még sem bocsátom meg; ha a másvilágon találkozunk és kér, még ott sem bocsátom meg. Nem.
         
Ismétlem: aki Gömörben jár, el ne mulassza Murány omladékait megnézni, el ne mulassza! de magával ne vigye Tompa Mihályt, mert ő alunni és hortyogni fog, alunni és hortyogni… s e hortyogást még koporsótokban a föld alatt is hallani fogjátok, hallani az örökkévalóságon keresztül. Hrrr, hrrr, hrrr!”[12]
         
E kirándulás emlékeként született meg Tompa és Petőfi tollából is Murány várának legendás védőjéről szóló elbeszélő költemény, a Szécsi Mária – akinek történetét korábban már Gyöngyösi István (1629–1704) is megénekelte.
          A fenti idézetekből is kitűnik, hogy kapcsolatukat az állandó csipkelődés jellemezte. Ezek a csipkelődések talán kedvesen tréfásnak, barátságosan piszkálódónak is tűnhetnek, ám a hangnem Tompát valójában nagyon sértette. Hogy e miatt-e, esetleg a Szécsi Mária miatt, mint erre Tompa egyik levelében utal,[13] vagy másért, nem tudjuk pontosan, ám tény, hogy idővel a két barát kapcsolata a végletekig megromlott.
          Ebben szerepe lehetett mindkettőjük érzékenységének, makacsságának, félreértések sorozatának, s talán még mások ármánykodásának is, ez utóbbira enged következtetni Tompának egyik Arany Jánoshoz címzett levele.[14] A pontos okot nem tudjuk, de tény, hogy Tompa egyszer olyannyira elragadtatta magát, hogy Petőfinek az összes hozzá írott levelét tűzre vetette.[15] Az irodalomtörténet gyöngyszemei lehettek volna ezek a levelek, e helyett a tűz martalékaivá váltak. Később, miután lehiggadt, különösen, miután bebizonyosodott, hogy végleg búcsút kellett vennie barátjától – akinek a szabadságharc fegyvercsörgésében nyoma veszett, eltűnt – már nagyon bánta tettét, de az idő kerekét visszafordítani nem tudta.
          Leveleiben – különösen az Arany Jánosnak és Szemere Miklósnak címzettekben – továbbra is gyakran emlegette egykori barátját, olykor kételkedve adott hangot annak, hogy valóban odaveszett volna a csatában, máskor arról írt, nem hiszi, hogy élne: „Én megtanúltam régen csak aljast várni Petőfitől; megtanultam undorodni tőle. – …Petőfiről ismét halálhírt hallottam, mégpedig valamellyik német lapból eredettet; és nem úgy, hogy elesett, vagy kivégeztetett, hanem betegségben holt meg: a költői lelket megsiratni fogom! de a fisicum mellett úgy mennék el, mint egy döglött eb büzhödt maradványa mellett. Itélj meg, kárhoztass, de ez ember egész lelkem utálatát bírja.”[16] Két év elteltével így vélekedett: „Nem hiszem, hogy Petőfi élne, akarki mit beszél róla, rendkívüli volt ennek az embernek támadása, élete, végének is olyannak kellett lenni. Kár! nagy költő volt! ámbár komisz ember, de nagy költő!”[17] A citált levélrészletek arról is hűen tanúskodik, hogy Tompa – bár elismerte egykori barátja, költőtársa tehetségét és irodalmi érdemeit – háborgó lelke irányába még sokáig (vagy talán soha) nem nyert nyugodalmat. Annak ellenére sem, hogy Arany Jánosnak így írt: „Hanem barátom! hogy a harmadik iránt kiengesztelj: arra nincs szükség; mert én igen rosz lelkü ember vagyok, mindennap hirdetem: Uram bocsásd meg a mi bűneinket sat.; de a ki igazán megsért, nincs bennem erő megbocsátani neki, sem a sirig, sem abban, sem azon túl.” Bár gyorsan így folytatja: „Azonban ezen vallomástól meg ne ijedj… ő engem így nem sértett, csak fájt lelkemnek a méltatlanság, vad magaviselete nehezen esett, – s hogy egészen öszinte legyek: fájt azon irodalmi lenézés, azon semminek tartás, mellyet részéről tapasztaltam; mert bár én őt egész mértékben képes valék csodálni, magamról is igen tudtam és tudom: mennyit és mit kell tartanom túlbecsülés és meghunyászkodás nélkül. Most – él vagy halt, ki vagyok engesztelődve iránta, – de jól értsd, nem így: nem haragszom, mert nem érdemli; de így: megérdemelné, de szivemből megbocsátok.”[18]
          Ám számomra nagyon úgy tűnik, Tompa ugyan eszével, emberként és lelkészként is tudta, hogy ezt kellene cselekednie, így kellene éreznie, de szíve mégis mást diktált. Véleményem szerint ezt a feltételezést erősíti a fentebb már citált, bő egy évvel későbbi idézet: „… rendkívüli volt ennek az embernek támadása, élete, végének is olyannak kellett lenni.”[19]  

[1] Bodnár Mónika: Szabadságharci morzsák a magyar néphagyományban. In: Szülőföldünk 38–39. A B-A-Z Megyei Honismereti Egyesület közleménye. Miskolc, 2020. 73–74.
[2] Alföldy Jenő szerk.: Arany és Petőfi levelezése prózában, versben. Budapest, 1995. Petőfi Sándor Arany Jánosnak, Pest, Február 23. 1847.
[3] É. Kovács László: A Tompa Mihály Emlékbizottság a Gömör-kutatás szolgálatában. In: Eredmények és feladatok. A Gömör-kutatás és a debreceni Néprajzi Intézet. Szerk.: Ujváry Zoltán. Gömör néprajza 30. Debrecen, 1991. 89–95.
[4] Petőfi Sándor: Útirajzok. Helikon Kiadó, Budapest é. n. (1987), 10.
[5] Bisztray Gyula szerk.: Tompa Mihály levelezése I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964. 42. (Szemere Miklósnak, 1845. április 4.)
[6] Bisztray Gyula szerk. i. m. 44–45. (Böszörményi Károlynak, 1845. május végén)
[7] Erről részletesen Orosz Örs: Szoborsorsaink című könyvében olvashatnak az érdeklődők (Méry Ratio, Pro Minoritate Alapítvány, 2022. 73–81).
[8] Bisztray Gyula szerk. i. m. 58. (Irányi Istvánnak, 1846. szeptember 26.)
[9] Petőfi Sándor i. m. 40–43.
[10] Bisztray Gyula szerk. i. m. 71. (Böszörményi Károlynak, 1847. július 21.)
[11] É. Kovács László: Tompa Mihály a gömöri szájhagyományban. Gömör néprajza 58. Debrecen, 2002. 8.
[12] Petőfi Sándor i. m. 43.
[13] Bisztray Gyula szerk. i. m. 95. (Szemere Miklósnak, 1850. január 2.)
[14] Keresztury Dezső szerk.: Arany János összes művei XV. köt., Levelezés I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. 179–181. (Arany Jánosnak, 1848. február 7.)
[15] Bisztray Gyula szerk. i. m. 573.
[16] Bisztray Gyula szerk. i. m. 95–96. (Szemere Miklósnak, 1850. január 2.)
[17] Bisztray Gyula szerk. i. m. 156. (Szemere Miklósnak, 1852. január 7.)
[18] Keresztury Dezső szerk. i. m. 304–305. (Arany Jánosnak, 1850. november 30.)
[19] Bisztray Gyula szerk. i. m. 156. (Szemere Miklósnak, 1852. január 7.)

1961-ben született Kassán. Középiskolai tanulmányait Szepsiben, Kassán és Selmecbányán végezte. Debrecenben 1984-ben magyar nyelv és irodalom, valamint néprajz szakos diplomát, 1994-ben egyetemi doktori fokozatot, 2011-ben PhD fokozatot szerzett. A miskolci Herman Ottó Múzeum muzeológusa. Publikációi szakmai folyóiratokban, periodikákban jelennek meg.