(történik Hernádkakon, egy nyári alkonyatkor)
TOMPA
Régen láttalak már, más volt ez az orcza,
42 nyarán – mikor már a bodza
bordó bogyót érlel, és a pincér-tálca
bortól tocsog –, együtt vártunk hídra, láncra,
ottan ismerkedtünk, míg a remény táncolt,
végül mást is kaptunk: egy nehezebb láncot.
De most fáradtnak tűnsz, alig ismerek rád,
beszáradt a tinta, elkopott a pennád,
hogy mi változott még, hosszú az a lista,
füled, orrod, szemed: más e fizimiska!
GARAY
Persze hogy más, Mihály, el is mondom néked,
ha adsz még egy fröccsöt a szomjúság végett.
Huszárkapitány voltam én a szabadságharc alatt,
és épp mentem volna letenni fegyverem, mikor
a francia király üzenetet küldött, hogy megmaradt
maroknyi csapatommal menjek a török szultán ellen,
mert nagy ott a baj, a bűn beférkőzött a törökök fejébe.
Hát huszáraimmal nekivágtunk az útnak, hegyre fel és
hegyről le, síkon át, este megpihentünk, nappal
lovagoltunk, szóval mentünk, ahogy szoktunk.
Magammal vittem az országhatárt, hogy lássák,
a magyar huszár mindenhol otthon érzi magát.
Aztán jött az isztambuli csata!
Jobbra voltak a harci elefántok,
balra a teknős-alakulatok, mi meg középen,
jobbra is csaptunk, balra is csaptunk,
szeltük az ellenség seregét, mint az olló a vásznat.
Egyszer csak egy ágyúgolyó leröpítette a fejemet.
Azonnal leszálltam a lóról, hogy felvegyem a főmet,
és tovább küzdjek a török had ellen.
De mivel nem volt fejem, nem láttam, hogy
a sok fej közül melyik a sajátom, így felkaptam egyet,
hónom alá csaptam, aztán futottam a szanitécekhez,
hogy varrják vissza a nyakamra, de gyorsan.
Mikor felvarrták, akkor láttam, hogy nem is az én fejem.
Hát így történt a változás, amit te most látsz.
TOMPA
Aha.
GARAY
Nem az aggság teszi velem ezt a tréfát,
biz’ isten az ember ilyeneket él át.
TOMPA
Akárki is varrta e fejet rád vissza,
látom, hogy az elméd még ifjú és tiszta.
