(mendemonda)
– Hoppáré! – ordította Háry ott, pont ott, a Gödörhöz címzett söntés bal hátsó szegletében, ahol a gömbölyű sarok hegyes csücskében négyszög alakú, Vasarely-mintás hálót szőtt egy kék pók. Ahogy előző nap megérkezett tíz ló hátán a borsodi szőlőhegyről, ahol egymaga szüretelte le az egész hegyoldalt, rögtön kedvenc borozójába vitte az útja, és azóta szája be nem állt, torka ki nem száradott, csak ivott, borozott és mesélt a milliónyi embernek, aki betért a csapszékhez. Éjféltájra azon ment a vita, hogy jobb bor-é a szekszárdi, mint a hernádi hegyaljai. Megnyugodhat minden szekszárdi és hernádi fél. Ítélet nem született, még csak döntetlen sem. Csupán a körülmények mérlegelésére került sor oly módon, hogy hosszasan kóstolgatták mindkettőt. Egy korty nemes kék kadarka, majd egy korty aszúbor. A szájban összemixelve jól meghabosodik, ezt híjják Háry-fröccsnek. Ebből ittak egy tucatot, majd megint egy tucatot. Két tucat között Háry elkurjantotta magát.
– Hoppáré! Akkuttya mindeniit! – kiáltotta. Mindenki bólogatott és tovább ittak.
Egy helyi polgár, bizonyos Garay, a szekszárdit gurította be hordóstul, míg egy Tompa nevű egy hordó tokajit gurított el futtában Borsodból, hogy megmérettessék. Megmérettetett. Reggelre majd mind elfogyott. Mondom majd. De a bor sose fogy el – tartja egy ősi huszár közmondás.
Az ott jelenlévő bírák a sok bírálgatás közepette meg-megaludtak, majd mielőtt kijózanodtak volna, újra kóstolgatni kezdték egymást, majd a borokat is.
Tíz óra tizenkét perckor egy gólya szállott a Gödör ablakába.
– Ejha! – kiáltott fel Tompa. – Ezt megírom! – kurjantotta el magát.
„Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!”
– Hoppáré! – csapott a térdére Háry. Erre a gólya, huss, elrepült.
Ahogy a bor fogyott, úgy előkerültek egyéb kevert italok. Egy Napóleon, talán konyak, majd egy császárkörte, ami több mint ötven fokos, végül egy demizson sárkánykeserű likőrféle. Közben Háry csak mesélt, regélt és énekelt, hogy vele mi, hol, mikor és meddig, kivel és miért esett meg.
– Hoppáré! – tárta szét a karját Háry, és ugyanígy tárta szét a karját mindahány ember, aki vele ivott. Addigra már egymást is duplán látták, ahogy telt az idő megjelentek a kígyók, békák, sárkányok és egyéb vadak, miket képzeletük a kocsmába beterelt.
Háry táncra perdült, vele ropta, egymásba karolva Garay és Tompa is, oly hevesen, hogy pödrött bajszuk is összeakadt, egy órába is beletelt, míg kigabalyodtak, de hogy el ne essenek, aztán újra egymásba karoltak.
– Hoppáré! – dobbantott a lábával Háry.
– Ejha! Ezt még megírom! – csettintett nagyot Garay, s emígyen folytatta: A három jó barát, köztük Háry vitéz…
„Ott ültek iddogáltak vecsernye óta már,
Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár;
Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán,
Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.”
– Hoppáré! Hoppáré! – bólintott elismerően Háry. – Elfogyott a bor! Pedig az sose fogy el, csak ott kell lenni, ahol még van belőle! – tekintett körbe a helyiségben az öreg huszár.
– De hol? – kérdezte Garay és Tompa egyszerre.
– Folytassuk Hernádkakon!
