I.
Néha megcsúszunk egy-egy kenetteljes kifejezésen.
Emlékeim szerint a fellegvár ott épült meg, ahol egy berber
fejedelem az életről mesélt fiának, sivatagi séták során:
Hebel, azaz hiábavaló minden, mi nem Isten akarata szerinti,
tudjuk ezt a kifejtett salamoni prédikációkból.
II.
Tompánál intézett egykor fiaihoz képszerű szózatot egy
nagymadár. Gólyaszemekben szűkült be a határ,
nyomvonala a temetőkerti könnyező patak sodrához vezet.
Itt is torony állt egykor, mint dölyfös építőmesterek műve,
mígnem martalékba vette az enyészet, üszök, villámsújtás képében
meghozva a végzetet. A józanodás mindig keserű; tengerparti
börtön ablakából a tejfehér menyasszonytánc. Bujdosás
során ez az otthon, míg nyomainkra talál, ki testvér.
III.
A Háry-kocsmában felizzottak a kalandok. Nem a vadnyugat ez,
nem is egy csapóajtó. A falon lógó obsitlevél, mint derék katona
múltja, leng a szőttes az ivó ajtaján. A határ itt is a csillagos ég;
lopott viola, ördögi körben a háború, mének, telivérek
serege, a jól megült hátasok, és ha ez nem elég, Mária Lujza:
a kegyes császári ajándék. A nagyotmondás emlékművén
valódi kitűző a viola, égbenövő gránittemplom tornya.
Harangozik is az azóta, az istenek dicsőségére.
IV.
Ám nem feladat embernek dölyfös gőggel mennybe törni.
Sokkal inkább összekötni, mit a nagyravágyás elszakít. Kötőanyag
nem lehet, mint kőművesnél az asszonytest, hanem csak
a kék folyó. Dunára emelt láncszem. Lánchídnak mondják azt.
V.
És kimentem reggel a vén Dunára, megnézni, hogy a híd
ott van-e még. Kapcsot láttam és szülőket. Leltárat, pénzt,
múltat és jövőt. Egy Tompát és egy Garay-t. Nem volt
hídavatás aranyból, de alapkőletétel történt.
Forradalom előtti tér. Tér és kő, ami összeköt. Mint a múlt,
szolgálva a jövőt. A két alak társult, együtt keresve
egy Istent, ki megbecsüli – ha anyátlan és nemtelen is –
az örök népet, hazát: a viharverte nemzetet.
