A budapesti SOTE Semmelweis Szalonjának impozáns termeiben különleges, szíveket és érrendszereket ábrázoló monotípiák, elektrográfiák és hatalmas méretű festmények kaptak helyet. Stark István kiállítása valamiféle belső, lelki utazásra hív, amely többféleképpen értelmezhető kalandot kínál mindenkinek, akik hajlandóak a formák és az elsődleges jelentésen túl belemerülni az alkotások nyújtotta élménybe.
Stark Szív, szer, elme című kiállítása a lehető legjobb helyre került. Ha jól tudom, még nem volt ilyen a Semmelweis Szalon kiállításainak történetében, hogy orvosi témájú, képzőművészeti alkotások szerepeltek volna falain. Sőt, Stark István kiállításán és azonos című könyvének első bemutatóján részt vesz szívsebésze, Dr. Horváth Ambrus, a Debreceni Egyetemről, akinek István a sikeres műtétjét és életét köszönheti. A kötet bemutatása a tárlat megnyitását követően, kerekasztal-beszélgetés keretében zajlik, amelyen a szerkesztő, Podlovics Éva is szót kap. A kiadvány a Tokaj-Hegyalja Egyetem támogatásával jelent meg.
Stark István személyes indíttatásból kezdett kardiológiai témával foglalkozni, ám a sorozat képei az elsődleges élményeken jócskán túlmutatnak. 2017-ben egy váratlan, ám rendkívül szerencsésen alakult helyzet miatt István szívműtéten esett át, amely miatt figyelme a téma felé fordult. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után főként figurális munkákat alkotott, majd művészetében fokozatosan a non-figurativitás felé fordult, ami kettősség, illetve átmenet mostani sorozatára is jellemző. Szívműtétje előtt hosszú ideje kutatta a fényhatásokat, a fénytörés optikai jelenségeit, a hullámmozgásokat és a rezgések törvényszerűségeit. Ezen munkálatai vezettek oda, hogy végül, hosszas kísérletezések után üveggyönggyel alapozza le vásznait, amelynek hatására azok optikai hatásai révén rajtuk a színek és fények különleges váltakozásait figyelhetjük meg. István a fények különleges érzékelését nem csak elméleti kutatásai során, hanem öntudatlanul, szívproblémái miatt is megtapasztalhatta, amikor pupillája rendkívüli kitágulása miatt, kivilágosodott előtte a világ és mindent hasonló fényben látott, amit korábbi kísérletezései során meg akart vásznain és grafikai munkáin teremteni. Ez a sokkoló és mindenre kiható élmény, valamint a műtétjét megelőző vizsgálatok, illetve maga az operáció olyan inspirációt adott, amely miatt mostanában csak szíveket és érrendszereket fest, illetve nyitja meg munkáinak értelmezési útjait a tágabb dimenziók előtt.
A szív erős szimbólum, melynek eredete az ókori Egyiptomig és a görögökig nyúlik vissza, akik azt képzelték, hogy a lélek a szívben lakozik, ami a szeretet és bölcsesség forrása. A kereszténység elterjedésével a szív a szeretet szimbólumává vált, míg a lovagi kultúra megjelenésével a romantikus szerelem és érzelmek jelölője lett. Erre a fajta érzésvilágra utal mostani kiállításunk címe is, a Szív, szer, elme, melyet akár össze is olvashatunk, de azt értelmezhetjük elméleti síkon, létkérdésekre fókuszálva is. Istvánnak ez már a negyedik tárlata a témában, amelyek címei: Fekete szív, A halál komolyan és az Aritmia voltak. A mostani címből érzékelhetjük, hogy távolodik az élmény tragikuma és a mindent elsöprő szorongás érzése, mégis a téma iránti érzékenységének intenzitása nem változott.
A színes festményekben, monotípiákban, és a fekete-fehér elektrográfiákban a szív részei, a kamrák és pitvarok, a testet behálózó érrendszer és a csontok nem feltétlenül, sőt tudatosan nem anatómiai pontossággal készültek, hiszen azok nem orvosi, oktatói céllal születtek, mégis, azt gondolom, hogy a tárlatot figyelő szakemberek is izgalommal szemlélik azokat. Bennük a művészet esztétikuma és szabadsága keveredik a tudománnyal, sőt az jócskán túlmutat a szikár anatómián. A realista jellegű szív és az érhálózat ábrázolása a látvány izgalmasságán és némi bizarrságán túl komoly ontológiai problémákat és kérdéseket vet fel. A munkák hordozzák a halálfélelem, a memento mori örök gondolatiságát, az egzisztenciális szorongás örökérvényűségét. Mindez létünk elkerülhetetlen, sőt, legtöbbet feszegetett problémáira vezethető vissza, hiszen a szív az, amely, ha megszűnik dobogni, létünk véget ér. „Minden féletett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet” vallja a Példabeszédek könyve. Fiziológiailag, biológiailag is igaz ez a bölcsesség, ám átvitt értelemben lelkileg is, hiszen bármely kapcsolat alapja a szívből kiinduló szeretet. Stark sajátos betegségnarratívája tehát egyszerre hitelesen realisztikus, mégis messzire vezet annak eszmeisége és a konkrétumoktól elvonatkoztatva sokféleképpen értelmezhető kérdéseket vet fel.
Ahogy István mondja, a halál szelének legyintése az élet átértékelését hozta magával, mely sorsfordító erejű volt életében. Ez az alkotó személyiségében, de leginkább művészetében érhető tetten, hiszen most valamennyi gondolatát a szív tematikájába sűríti. Figuratív munkái nonfigurativitásba hajlanak, azok egyszerre mutatják be a mikro- és makrovilágokat. Hermész Triszmegisztosz ókori bölcs óta tudjuk, hogy ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, illetve, ami mikroszinten igaz, az a makrovilágban is. István hatalmas, Átjáró című festményében az érrendszer így képes átlényegülni az univerzum részévé, hiszen a bennünk, emberekben lévő mintegy 100 000 kilométeres érpálya hossza és kinézete megfeleltethető a galaxisok formavilágának és hosszának is. Ez az izgalmas párhuzam köti össze emberi világunkat az éterivel és az univerzum teljességével. A munkák realitástól való elvonatkoztatásához szükségünk van a filozófia segítségére, arra a tudásanyagra, ami évezredek óta halmozódik az emberiségben. Az arisztotelészi metafizikától, a descartesi racionalitáson át, a heideggeri létfilozófiáig, különböző elméletekkel próbálták megfejteni a lét és a nemlét kérdéseit, hogy közelebb hozzák az emberiséghez az elkerülhetetlen halál tragikumát. Az elmélkedések, teóriák tudományos utakon keresztül mindig ugyanahhoz közelítenek, amelyhez most István vizuálisan nyúl. A halálba való beletörődés paradoxona gyakran együtt jár a lélek halhatatlanságába vetett hittel, ami túlmutat a mulandó testi léten. Miként tudjuk: az élet és halál együtt mérendő, hiszen ez utóbbi létünk velejárója, ez az egyetlen biztos pont életünkben. Ezért szólnak az elkerülhetetlen végről az irodalmi, képzőművészeti és zenei alkotások, még ha nem is mindig explicit módon. Stark művei optimista szemlélettel az öröklétet is hirdetik, hiszen általuk olyan világokba kapunk bepillantást, amelyek kitekintenek halandó, földi mivoltunkból és egy galaktikus kontextusban helyezik el röpke emberi létünket.
A Stark által mantraszerűen ismételt monotípiák és festmények repetitívitásából visszaköszönnek a személyes élmények és tapasztalatok, de a hála szavai is. A szív az alkotásokban örökké tovább él, mindvégig pumpálja az éltető vért, hogy mind az elme, mind a kéz tudjon gondolkodni és alkotni, hogy azok együttes kölcsönhatásával, a művészet ereje által örökké fennmaradjanak azok az értékek, amelyeket Stark István munkái képviselnek.
*Elhangzott 2023. december 12-én, Budapesten, a Semmelweis Szalonban, Stark István Szív, szer, elme című tárlatának megnyitója alkalmából.
