Egy csónakban
Rohantunk a kórházba, mert azt hittük, ha elfolyt a magzatvíz, azonnal jön a baba. De még fájások se voltak. Hála Istennek, a szívhang rendben volt. Szeretem a feleségem pocakjára tapasztani a fülemet, és hallgatózni. 24 órája vagyok ébren, olyan megnyugtató ez a szívdobogás….
Nem tudom, pontosan mi történt, arra riadtam, hogy minden mozog. Mintha csónakban feküdnék. Elég szűkös a hely. És minden olyan sejtelmes színű. Először azt hittem ez egy különleges szolgáltatás, hogy a vajúdóban tompa fények és narancsos színek vannak, de amikor megvakartam a hasam, egy zsinórba akadt a kezem, és akkor mindent megértettem: bent vagyok egy anyaméhben. Már csak azt kellett kiderítenem, hogy az édesanyáméban, és az azt jelenti, hogy újra magzat lettem, vagy a feleségemében, és az….az vajon mit jelent? Én leszek a feleségem fia?
Meg kell tudnom, mi az igazság!
Ja, és még valami: óvatosan a zsinór alá nyúltam. Nagyon megkönnyebbültem: fiú leszek! Szerintem a jelenlegi méreteimhez arányosan vagyok fiú, mert hát a tenyerem is pici…jaj, de furcsa így csupaszon…aztán az arcomhoz nyúltam: az is csupasz, pedig nem volt időm borotválkozni.
Először a köldökzsinórt kezdtem rángatni, hátha jelentkezik valaki. Aztán a „falat” rugdaltam, ütögettem gyengéden, és akkor éreztem valami nyomást kívülről. Gondolom, megsimogatták a hasat. A feleségem vagy az anyám…
– Hahó, van ott valaki? – micsoda idióta szöveg.
– Hahó, ki van ott? – ez is baromság. De mit kellene mondani?
– Segítség! – hiába, na, olyan katasztrófafilm egy sem jut eszembe, amikor valaki egy anyaméhbe került…
Nyeltem egy kis vizet, és csuklani kezdtem. Aztán a feleségem hangját hallottam:
– Te vagy az, Szívem? – és újabb simogatást éreztem. – Mit csinálsz ott bent? A Pici jól van?
Pfú! A Pici! Ez eddig eszembe se jutott! Ha én itt vagyok, ő hol van? Vagy én vagyok ő?
Hirtelen hatalmas félelem kerített hatalmába: ugye, nem kell megszületnem?
– Nem tudom (hukk!), mi történt, de ki akarok (hukk!) jutni innen – válaszoltam végre, aztán kétségbeesetten kiáltottam fel – De eszedbe ne jusson megszülni! (hukk!)
– Mégis szerinted, hogy lehet onnan kijönni? – kissé türelmetlennek tetszett a hang. – Szülni jöttem, aki bennem van, azt én megszülöm, az biztos!
– De itt még nagyon sok víz van. (hukk!) Mármint szerintem…
– Próbálj elindulni kifelé.
– Miiiiiii? (hukk!) Én nem akarok végigmenni OTT!!!
– Tényleg? Bezzeg máskor végig akartál menni OTT! – egészen felháborodottan hangzott.
– De Szívem, tudod, (hukk!) hogy még a csőcsúszdákat is utálom!
– Pár perc az egész, nehogy már be legyél szarva! Mitől félsz? Tudod, hogy mi van itt kint…Ráadásul egyszer már megszülettél. És neked nem is fog fájni! – dobta be a végső érvet. Kis hallgatás után meglökdöste a hasát – Ha miattad megcsászároznak, körülmetéltetlek! Indulj már meg!
– De hogyan? (hukk!)
– Ha lehet fejjel előre, te szerencsétlen. De hajtsd le az álladat, különben beszorulsz!
– És a zsinórral mi lesz? (hukk!)
– Arra nagyon figyelj, nehogy a nyakadra tekerd! Áú! – ordított egy hatalmasat, és minden megremegett a fejem alatt – Kezdődik, Szívem, add ide a kezed! Nyugi, minden rendben! Elaludtál a pocakomon? De édes vagy!
Kissé kótyagosan megvakarom a hasam, aztán hatalmasat csuklom.
Plíz
Hol is kezdjem? Igazából túl gyorsan jött a tanévkezdés, ez a nyár nagyon hamar elrepült. Az évnyitót kihagytam, mert a tengerparton nyaraltunk a haverokkal. Ez volt a jutalmam, hogy felvettek ebbe a gimibe. Muszáj volt még utoljára pihenni egy hetet, mielőtt megkezdődik a nagy hajtás. Nagyon komolyan akarom venni ezeket az éveket.
Sosem voltam rendbontó, de ez a helyzet most nagyon adta magát.
Mivel ez volt az első tanítási nap, kissé bátortalanul nyitottam be az ajtón. Kétszer is ellenőriztem, hogy a 9.a van-e ráragasztva, mert egyszer, még kiselsős koromban tévedésből a 4.b leghátsó padjában lapítottam vagy negyedórát, mire végre a tanárnak feltűnt, hogy nem oda tartozom. Az osztály persze dőlt a röhögéstől, és hónapokig ujjal mutogattak rám a szünetekben. Azóta nagyon óvatos vagyok. Kissé remegett is a kezem, ahogy ajtót nyitottam. Megörültem, hogy egy srác azonnal integetni kezdett nekem a leghátsó padból.
– Ide gyere, tesó, ne legyek már egyedül – kiabálta.
Végül is, nem baj, ha mielőbb megismerem azokat, akikkel együtt töltöm ezt a négy évet, gondoltam, és odaültem mellé. Onnantól kezdve megállás nélkül dőlt belőle a szó. Akkor tudtam meg, hogy valamilyen Tibornak hívják, és ebből a bor a lényeges, mert pincészetük van. Borkostolóra hívott a porta mögé, a nagyszünetben, elképesztő, mire képesek egyesek már kilencedikben! Mondjuk, én inkább sörös vagyok. Persze, szigorúan iskolán kívül. Tibortól tudtam meg, hogy kezdésként megtréfálják az új tanárokat, ezt viccesnek találtam. Nem vagyok semmi jónak az elrontója. Gyorsan engem is beavatott, mint legutoljára érkezőt: össze-vissza neveket kell bemondani, nem hallgatni a saját névre, és itt jön a trükk, hogy amikor kínjukban a tanárok olyan jelzőket mondanak felszólításnál, hogy fekete kapucnis, vagy szemüveges, akkor gyorsan ismertetőjegyeket kell cserélni, amíg a tanár a táblához fordul vagy a jegyzeteiben matat. Le is kapta a szemüvegemet, meg rám dobta a farmerdzsekijét. Úgy látta, megértettem, elégedetten hátba veregetett, és közölte a többiekkel, hogy beavatott engem, olyan arccal, mintha legalábbis a relativitáselméletet értette volna meg egy ovissal.
Aztán becsengettek.
A hatásos kezdés nagyon fontos. Hálás voltam, hogy befogadnak már az első nap. Rögtön barátom is akadt. Pár pillanat alatt én lettem Ti-bor, aki – úgy tűnik – az osztály mókamestere.
Kezdődhet a műsor, gondoltam. Megvártam, míg a késve érkező is gyorsan megtalálja a helyét a szabadon hagyott első padban, aztán megbökdöstem a padtársamat: – Tesó, állj már ki az osztály elé, és mondd el nekik, hogy a nyelvkönyvek csak a jövő héten érkeznek, itt a táskám, ebből osszál lapokat, és kérj tőlük egy bemutatkozó fogalmazást. Természetesen angolul. Plíz.
