Az embert ritkán éri olyan esemény, melynek eredményeként az élet és halál mezsgyéjén kényszerű járni. Minderről írni pedig azért nehéz, mert bár igyekszem a személyes érintettséget tompítani, de éppen a dolgok személyes megélése teszi hitelessé a műveket, amelyekhez az események adták az ihletet.

Gárdonyi Géza Isten rabjai című regénye utolsó mondata így hangzik: „A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.”[1] Az író Árpád-házi Szent Margit legendáját jeleníti meg művében, a mondat pedig a regényben rejlő plátói szerelem meg nem vallottságára utal, egy érzés ki nem fejezhető, megőrzendő titkára.[2]

Azt mondják, a sötétség tapintható.
Azt mondják, körülölel.
Hogy a szív nem állat.
Hogy néha meg-megáll.

A gyerekszobában éjjel a szuszogás az, ami megöleli a sötétet.
Mielőtt belépnék, már behálózza a fülemet, a mellkasomat.
A szívemet.

Akad egy hely, kék az ég felette,
az alatta tompát megnevezni még nem tudom,
ahhoz föl kell nőjek a magasához.

A helyen magaságyásokhoz sorakoznak
a környék legjobb női,
kőből áll a szív,
kőzetből a Királyok Széke máll. Tői

Szívem érhálózata lüktet,
neked, neked, neked, ami
jelzi, szerel éppen, szerel.

A szerelés az maga a szer.
Szerelem, mondom, és ott-
hagyom a vízcsapot, csöpp.

Ha szerelem, akkor kevésbé
csöpp, a vízcsap, mindenki
azt hiszi, akkor inkább, de!

De nem. Érhálózat, izmok,
zsírszövet, és folyadék, fő-
leg víz, de más is, ki tudja.

Zingi-zeng, bingi-bong és kilimpi-kalimpál a szív nagy magányában.
Nincs, aki hallja kicigi-kacagását, nincs, aki lássa zikigi-zokogását.
Artéria és véna hálójában, a testburok zárkájában szomorúság gyötri.
Jó lenne nem egyedül figyelni mindenre, nem egyedül csinálni és elviselni mindent, és nem egyedül felelősséget vállalni mindenért.
Társra vágyik a szív, arra az igazira, aki minden pillanatában erősíti és felszabadítja, akivel közösen hozhat döntéseket, akivel közösen vállalhat felelősséget.
De ha néhanap közelít hozzá egy másik szív, csak a testfalakon keresztül érzik egymást, csak a sóvárgás nő a tompa lüktetéstől.
Hiába fordul tehát akárhány szív felé, egy magafajta, egy ugyanolyan nem tudhat segíteni.
Nem képes megszabadítani őt énbörtönéből, nem tudja kirángatni a saját rabságából, hiszen ugyanabban az énbörtönben tengődik, ugyanabban a saját rabságban senyved.
A beteljesületlenségbe, a csalódásba belebetegszik a szív.

Nyitva
a szemem.
Készen
állsz
előttem.
Arcod
kemény,
tiszta.
Nézünk.
Fel fogsz
tölteni,
mondod.

A testet a lélekkel
érháló köti össze.
Felcseréli az ember,

mit felismerni nem mer,
hogy föld- vagy Isten-többlet
a testet a lélekkel