„Veszett csaták, csufos futások!”

A téli hadjárat Petőfi költészetében és a történetírás valóságában

          Jelen írásomban egy olyan aspektusból szeretném bemutatni Petőfi Sándor költészetének egy kicsiny szeletét, amelyet bizonyos tekintetben interdiszciplinárisnak is mondhatnánk, hiszen a történelemtudomány és az irodalom ad randevút egymásnak. Mégsem szeretnék különösebben bármilyen babért vindikálni magamnak ezzel a megközelítéssel vagy a lentebb felvetett kérdésekkel és gondolatokkal. Azt sem gondolom, hogy bármilyen újdonságot tudnék mondani, hiszen nem vagyok történészként kutatója ennek a korszaknak, az irodalom tekintetében pedig jobbára műkedvelőnek nevezhetem magam. Éppen ezért inkább egyfajta tudományos ismeretterjesztés ennek az írásnak a feladata, illetve a magam gondolataiból, szubjektív értelmezéséből próbálok valamennyit az érdeklődő olvasó elé tárni. Fontos ezt már most a bevezetésben leszögezni, hiszen nem pusztán valami száraz eseménytörténeti áttekintést szeretnék adni, hanem a forradalom és szabadságharc költőjének alakját is megjeleníteni kicsit. A 2023-as Petőfi-emlékévnek hála a költő számtalan arcával, sok értelmezésével találkozhattunk, de Petőfi gyakorlatilag a közoktatás legalsóbb szintjétől jelen van valamilyen módon minden magyar ember tudatában. Ez óhatatlanul egy több, mint évszázados hagyományra visszatekintő Petőfi-kultusz része. A kultuszok sajátossága, hogy az embert nem a maga valójában, hanem a platon-i elvont ideákhoz hasonló alakként kezdjük látni. A magam részéről a szakmai objektivitásra való törekvés jegyében a történelmi szereplők esetében igyekszem ezt a kultusz-réteget lehántani, hogy (amennyire a ránk maradt történeti források engedik) a maga emberi valójában lássuk az adott személyt erényeivel és hibáival együtt. Nem dehonesztálás vagy képrombolás ez az ember vagy a történész részéről. Még akkor sem, ha egyébként berzenkedést válthat ki, amikor alaposabb vizsgálatnál például fény derül a szigetvári hős Zrínyi Miklós egyébként kortársaihoz mérten teljesen hasonlóan hatalmaskodott vagy követett el kegyetlenségeket. Véleményem szerint, ha hibáival és erényeivel együtt látjuk meg az embert a történelmi szereplő kultusz képezte álorcája mögött, akkor egyrészt közelebb kerülhet hozzánk, másrészt tetteik nagyságának vagy épp szörnyűségének mérlegét is segíthet ez a szemlélet megvonni. Azért is tartom fontosnak, hogy ezt kiemeljem, mert olyan éveket élünk, amikor visszamenőleges értékítélet alapján döntenek le- vagy állítanak szobrokat, neveznek át létesítményeket, intézményeket és köztereket világszerte. Ha a múlt alakjait a maguk kora szerint és emberi mivoltukban, nem valamilyen kultusz vagy ideológia szemüvegén keresztül nézzük, csak akkor kerülhetjük el a parttalan érzelmi és nem érzelmi alapú diskurzusokat és döntéseket.

          A másik fontos bevezető kérdés: miért esett választásom a téli hadjárat időszakára a szabadságharc történetéből? Első ránézésre vannak hálásabb periódusok. Az egyik ok részben pontosan ez: bár Pákozd, vagy a tavaszi hadjárat a sikerek miatt népszerűbb témák, nem szabad megfeledkezni az első ránézésre keservesebb szakaszokról sem. Ez nem valamiféle sírva vigadás, magyar defetizmus: a korabeli hibák és nehézségek mellett pont azt szeretném megmutatni, hogy milyen helytállás tette lehetővé a méltán dicsőségesnek tartott tavaszi hadjáratot. Ez a kettősség egyébként a periódus alatt született Petőfi-versek hangnemét is jól jellemzi.
Másrészt, amikor a közoktatásban tanuljuk a szabadságharc történetét, ezt az időszakot jobbára Buda elestével, a Honvédelmi Bizottmány Debrecenbe menekülésével és a Görgey-Kossuth vitával, Dembinsky dicstelen működésével, valamint a kápolnai vereséggel szokás „letudni”. Éppen ezért is gondolom úgy, hogy érdemes ebbe az időszakba is mélyebben belepillantani. A december-februári időszak hadtörténetének részletes bemutatásától azért megkímélném a kedves olvasót és helyette igyekszem Petőfi az időszakban íródott, ide kötődő verseire felfűzni mondanivalómat. Ez pontosan öt, a szabadságharchoz szorosan kötődő verset jelent, mellettük pedig a forradalom eszméjéhez és politikájához kötődő költeményeket is találunk. Utóbbiakat természetük miatt csak említés szintjén kezelem jobbára. Fontos elem még Petőfi kiadott prózai munkássága-levelezése az időszakból.^[1]

          Kezdésnek érdemes azért az eseménytörténetre koncentrálnunk! Jelacic megverése után az ősz nagy dilemmája az október 6-i bécsi forradalom megsegítése volt, ami végül a megkésett és elvesztett schwehati csatába torkollott magyar oldalról. Ezt követően merült fel annak az eshetősége, hogy egy császári ellentámadás megindulhat Magyarország ellen, ennek a bekövetkezését azonban nem tartotta valószínűnek a magyar vezetés a téli hadakozás nehézségeire való tekintettel és egyfajta hamis optimizmussal. Ezt tetézte az is, hogy a magyar csapatok jelentős része rosszul vagy hiányosan felszerelt és kiképzett volt, a politika és ezen belül Kossuth Lajos pedig másként értékelt több kérdést, mint ezt a hadvezetés tette, vagy a hadi helyzet megkívánta volna. Röviden ez rosszul elhelyezett és elégtelen állapotú harmincötezer fő körüli, egy nagyobb északi és kisebb déli seregekre osztott határvédelmet jelentett hatvanezer főnyi, jobban kiképzett és felszerelt császári hadsereggel szemben, ami Alfred zu Windisch-Grätz főparancsnoksága alatt december 14-től lépett harc-érintkezésbe a magyar csapatokkal, három fronton törve be az ország területére. A támadás előtt, december nyolcadikán látott napvilágot Petőfi Csatadal című verse, ami a propagandisztikus, lelkesítő költmények közé sorolható:

„Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!”

Maga a költő a képviselőházhoz írott levelében igen nagy értéket tulajdonított ennek az eszköznek a lelkesítésben. Ahogy Petőfi fogalmazott: „Képviselő polgárok! Milyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy francia tábornok levele, ki azt irta a Conventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes segédsereget, vagy küldjenek egy kiadást a Marseillaise-ből. – Ha elég buzditónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, amennyit szükségesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a magyar táborba.”^[2]
Sajnos nem mérhetjük le objektív eszközökkel, hogy mennyire hatott a magyar küzdőszellemre a Csatadal, azt viszont annál jobban látjuk, hogy a hat nappal később megindult harcok során a számbeli és minőségi fölénynek a magyar védelem nem tudott ellenállni, a Görgei vezette fősereg december 18-ra Győrbe szorult vissza, majd december 27-én Győr majdnem teljes bekerítése miatt ezt a pozíciót is feladni kényszerültek. Nem volt persze harcoktól mentes ez a visszavonulás, Poeltenberg Ernő például komoly harcok árán vágta ki magát december folyamán Mosonmagyaróvár felé, ahogy Görgei írta Kossuthnak: „Mondják, Poeltenberg nagyon haragudott. Minden tiszteivel együtt elől koncolt. Máskor alig tud tíz szót magyarul, most azonban káromkodott, mint a kun és vagdalt, mint a kuruc.”^[3] Délről Perczel Mór próbált egyesülni Görgei seregeivel, ami nem volt sikeres a rosszul megválasztott útvonal miatt lekésve az első csatlakozást, aztán a móri vereség miatt, ami Perczel meggondolatlanságának és Kossuth katonai kérdésekbe avatkozásának volt köszönhető. Ezzel pedig hosszabb távon Pest-Buda védelmét nehezítette meg. Görgeinek Perczel csapatainak hiányában túl hosszú szakaszon kellett elosztania seregét. Pest-Buda kiürítése, a kormány Debrecenbe költöztetése december 31-én részben ennek a következménye volt. Emellett persze fontos megjegyezni, hogy az egyesült sereg sem lett volna elégséges a főváros védelméhez, de katonailag mindenképp előnyösebb lett volna egy egységes és nem részeiben megvert sereg.

A költő levelében hozott francia forradalmas hasonlat a jelek szerint sajnos nem vált be: ha a lelkesedés meg is volt, a morál végső soron nem ért fel egy plusz felmentő sereg küldésével. Jelen írás címadó verse a „Veszett csaták, csufos futások!” pontosan ezt a decemberi időszakot tárgyalja és illeti ezzel a jelzővel.

„Veszett csaták, csufos futások!
Bármerre nézek, mást nem látok,
Miként a sár, amelybe
Követ hajítanak be,
Ugy feccsen szét a harcok mezejérül,
Oh nemzetem, képedre a gyalázat,”

Azt látjuk, hogy a veszett csaták helytálló, a csúfos futások jelző viszont bőven a költői túlzás kategóriája szerintem. Érthető narratív eszköz a költemény harcra serkentő, buzdító mondanivalójánál fogva és könnyen tetten érhető benne az a lélektani húzás, hogy a szégyenérzet felkeltésével próbál Petőfi dühöt és harci szellemet kicsiholni a csapatokból. Ugyanakkor a magyar csapatok kemény harcokat folytattak és ha végül vissza is vonultak, azt nem csúfosan tették, ezt az igazság kedvéért fontos leszögezni. Annál inkább, mert nem egy alkalommal egy-egy csapat hősies önfeláldozással biztosította a főseregek visszavonulásának lehetőségét. A düh, mint a harci kedv mozgatórugója egyébként is megjelenik Petőfi költészetében, így van ez az „Újév napján 1849” című költeményben is:

„Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörületet,
Míg e gazok
Közül a földön egy mozog!”

Ezt a szégyenérzet keltő-dühre sarkalló szálat folytatni is lehetett és kellett a költő számára, hiszen a „Buda várán ujra német zászló!” soraiban ismét ezeket a húrokat pendítette meg Petőfi, amikor a császári csapatok birtokba vették a fővárost. Másrészt Petőfi részéről nem csak a buzdító szándékot érzékelem sorai mögött, mivel december 24-én katonai előléptetést kérvényezett Kossuthnál, kapitányból őrnagyi rangra szeretett volna emelkedni. Ez abból a szempontból igen nagy önérzetről tanúskodik,^[4] ha figyelembe vesszük, hogy Petőfi katonai „pályafutása” mennyire szegényes volt, főleg a korábban említett december első felében szintén őrnagyként szolgáló Poeltenberg Ernővel, aki akkor már majdnem húsz éve katonáskodott. Ezt figyelembe véve egy kritikai tónust is feltételezek a magyar katonai működés értékelésében, valamint az abba vetett hitet Petőfi részéről, hogy ő a maga helytállásával egyszerűen megfogalmazva „jobban meg tudná mutatni” hogyan is kell kiállni a csatatéren. Petőfi saját szavait idézve: „Ha sejtésem nem csal – s az én sejtéseim nem szoktak csalni – bennem van annyi erő, hogy, ha pályám nyílik, egyike leszek azon vezéreknek, kiknek Magyarország szabadságát fogja köszönni.” Ez a gondolat egyébként az írásaiban a harctéri események kapcsán megjelenő, romantikusan túlhajtott szemléletmódjához jól illeszkedik. Ha az ember Petőfi Sándor versei alapján próbálna képet alkotni a 19. század közepi hadviselésről és csatatérről, a valósághoz képest sokkal hektikusabb, véresebb csatamező jelenik meg lelki szemeink előtt. A valóság kevesebb halálal, több manőverezéssel és kevesebb halálos golyózáporral operált a korsak haditchnikáját és harcászatát figyelembe véve. Ebbe a tartalmi tömörség kedvéért részletesebben nem mennék bele, ezzel számos szakirodalom foglalkozik lényegesen nagyobb terjedelemben és szakértelemmel.

A fent taglalt eseményekkel zárult le a téli hadjárat első szakasza, amiben egyik fél sem tudta elérni katonai céljait: a magyarok nem tudták megállítani a betörő seregeket, több összecsapásban vereséget szenvedtek, a császári csapatok viszont nem tudták megverni egyszerre és véglegesen egyik seregtestet sem, a magyar csapatok teljes bekerítése és leverése mint hadműveleti cél nem teljesült. Görgei, Perczel és Mészáros seregei megmenekültek, Bem pedig megállította az észak-erdélyi előretörést. Az 1849. január 2-i pest-budai haditanács pedig már a védekezés jobb megszervezését vetítette előre magyar oldalon, még ha ez a főváros feladásával járt is.

Pest-Buda elfoglalásáról nem csak verset, de publicisztikát is írt Petőfi az Alföldi Hírlapba s ennek a hangvétele is buzdító jellegű volt: „E szempontból nézzétek ezen eseményt hazámfiai, s ahelyett, hogy tán káromolnátok, áldjátok az igazságos istent, ki ránk e jótékony csapást mérte. Igazságos az isten, rettenetesen igazságos! ő elválasztja előbb a gonoszokat tőlünk, s azután vívatja ki velünk a szent ügy győzedelmét, hogy abban egyedül a jók vegyenek részt, s közénk ne vegyűljenek amaz elvetemedett gazok a büntetés helyett jutalmat nyerni a szabadságtól, melyet alattomban gyűlöltek.

Mert győzni fogunk, honfitársaim, ez oly bizonyos, mint hogy kétszer kettő négy. És ezt nem az ábrándos csalékony remény mondja nekem, hanem a csalhatatlan világtörténet. Aki a multba néz, a jövőbe lát, épen ugy, mint látni a víz mélyében a magas eget. A történet azt bizonyítja, hogy minden eszme csak akkor győz, ha világszerűvé lesz, de akkor okvetetlenül győz, akkor könnyebb magát a világot megsemmisíteni, mint azon eszmét kiirtani. Igy volt hajdan a keresztyénséggel, így van most a szabadsággal.”. Látjuk tehát, hogy itt a szégyenérzet keltése helyett a tiszta lelkesedést találjuk már, na meg a külföldi segítség örök toposzát a magyar történelem lapjairól. Ennek is lehetne külön írást szentelni, így ebbe a kérdésbe részletesebben nem mennék bele, elég csak annyit megjegyezni: vannak a történelmünknek olyan epizódjai, ahol joggal várhattunk volna segítséget, de ezek szinte sosem álltak a valódi államrezon érdekében más országok esetében, amikor igen, mint az oszmánokkal folytatott majdnem háromszáz éves küzdelem alatt, akkor viszont tartós és tényleges támogatást kaptunk az olykor közkeletű vélekedéssel szemben.