Emlékszel-e Mihály, hogy valaha
szalmafedeles kicsi kunyhó állt itt?
Éppen itt, ezt mutatják a GPS koordináták,
hogy itt állt ama házikó, melynek
árnyas kertjében te a diófa alatt, én meg
a kis patak partján ülve költői versenyre keltünk.
Kerényi is benne volt, de őt már elfeledték,
és rólad sem mindig emlékeznek meg a tankönyvek,
de ez lényegtelen,
mint ahogy az is, hogy én kötelező olvasmány vagyok.
Mihály!
Óh, mily’ régen vala.
Idilli táj volt az,
bércek koszorúja, vadgalambszó, rigófütty,
méhdöngés és virágok,
suhogó lombok tükörképe játszott a patak vizén.
Úr Isten, mi lett volna velem nélküled?
Hogyan írtam volna meg ama verset
a kis erdei lakról, ha te nem vagy,
és lelkesedésed nem bátorít?
Látod ott azt a három embert?
Terepszemlére jöttek,
kockázatfelmérés, vagy klímaaktivisták,
persze mindez csak színjáték
mert régen eldőlt már,
hogy itt áll majd az akkumulátorgyár.
Én ezt, Mihály, már akkor is tudtam,
mikor versenyre keltünk,
most elárulom,
szívem vérzett, hogy a kis patak vize
kiszárad,
hogy a fákat kivágják egytől-egyig,
hogy elköltözik a vadgalamb,
a kis kunyhónak már most hűlt helye,
de holnapra a tájból sem marad már táj.
A bércek koszorúja a gyár
szürke betontömbjét öleli majd körbe,
a kutak vize méreggel lesz teli,
vérzett a szívem, hogy arról kell írnom,
amiről tudtam, nem marad belőle semmi.
De talán így kell lennie,
hiszen az akkumulátorgyár azért épül,
hogy fenntartható jövőnk legyen,
hogy ne fuldokoljunk a kipufogógáztól,
hogy csökkentsük az üvegházhatást,
a szebb jövőért mindent megér a környezetvédelem.
Ahogy a valaha volt tájban járok,
s karbon lábnyomom az enyészeté,
Mihály, a verset én is befejezem,
de szabad maradok mindörökké.
