Nyitva
a szemem.
Készen
állsz
előttem.
Arcod
kemény,
tiszta.
Nézünk.
Fel fogsz
tölteni,
mondod.
Bennem
teljesedsz.
Minden lehetséges.
Hogy látlak
lehajolni.
Hogy nyitom
szét
a szám.
Félretolod
nyelvem,
hogy beférj.
Teszed
egyre
a kezed
befelé.
Könnyű
csurgás
az arcon.
Dehogy fáj.
Próbálom
érteni,
ami változik.
A törzs
szépen
jut
Lelkesedik
a test.
Hol fogsz
lakni,
kérdem.
Hangtalan
összezáródás
előtt.
Lábujjaid
torkomba
ékelők.
Valami
enged,
lélegzet
feszül.
A nyelés
sebző
izgalom.
Visszacsuk
a szem,
fogak
tartanak.
Milyen emlék
lesz,
ahogy
lementél
mégis!
Az arc
ereszkedő.
A csurgás
sokára elül.
Megtalálni magad?
A szív
helyén,
szólsz jó
ritmusban.
Régi
megkötés.
Fontos
forgás ez,
vigyázni
ott belül
a fordíthatatlan
csukásig.
Lenni
végezetül.
***
Zsolt Székelyhidi
In place
I’m open-
eyed.
You stand
before
Face
so hard
and clear.
We look.
You’ll fill
me up,
you say.
Brimming
inside me.
Everything’s possible.
Seeing you
bend down.
Opening
up
my mouth.
You push
my tongue
aside,
to reach
your hand
inside.
Light
trickle down
the face.
Hurt it
doesn’t.
I try
to comprehend
the change.
The torso
slides
in
smooth.
Body
rejoicing.
Where will
you live,
I ask.
Before
the silent
closure.
Your toes
wedged in
my throat.
Something
loosens,
breath
tenses.
Gulping
a hurtful
thrill.
The eye
reseals,
teeth
ahold.
Your sliding
downward
after all
the stuff
of memory.
Face
sagging.
Trickle
running out.
Finding yourself?
You throb
well-paced
in place
of a heart.
An old
conceit.
A crucial
turning
point,
to mind
until the
unturnable
close.
To be.
Danyi Dániel fordítása