Csak úgy csapdos, nézni is rossz.
Kak-adu volna vagy kak-ukk?
A hajadat félted, a fejbőrödet,
hogy az apró kis karmai hozzáérnek.
Vörös téglafal előtt álldogál a lány,
nem ismeri Adyt, mert japán
vagy koreai talán, eldönteni minek.
Háta mögött festett szamárkóróvirág,
nagyváros ez, nem csöppnyi lak.
Azt mondja, Petőfiről hallott valamikor,
elmennek mellette, nem figyelnek rá.
Csak áll, a noteszét nézi, benne április hat,
világít, mintha élne, foszforeszkál a szám,
a július tizenhét fekete, halott.
Tompa az agya, kakadu vagy kakukk,
annyira Tompa, kilátásban letűnt találkozás.
Bújj el, karoddal védd a hajad,
hiába tűnik menekülni jobbnak,
dörzspapír-vörös falba nem száll bele madár.
Szamárkóró logó, a katángot elvetették.
Ma már a virágot is isszák, nem úgy,
mint rég, mikor csak dísz volt a torta tetején;
ezzel a kontraszttal nyert a versenyen,
neki erdő se volt muszáj.
A lány a Kakra fel azon morfondírozott,
Fricit miért nem hívta senki,
mikor pont Petőfivel nincs mit kezdeni.
Attól ő még jól fogja érezni magát.
De úgy folytatta, mivel se nem japán,
se nem kínai,
– hallgatok hulló lombokat őszi-szeles éjszakán –
Hvang Dzsini mindenkin túltenne,
ha egyszer meghívnák.
