196 Megtekintés 26 Perc

„Apostolok vagyunk / Az erkölcs mezején”
Petőfi Sándor és a színház világa

Petőfi Sándor és a színház világa

A miskolci színészmúzeum falai között megrendezett „…Közelebb” irodalmi sorozatokon mindig felmerül a kérdés: az adott író, költő kötődik-e a színház világához. Rendre sikerült színházi és miskolci kötődéseket is találnuk, legyen szó Kaffka Margitról (Kaffka Közelebb) vagy Pilinszky Jánosról (Pilinszky Közelebb). Kiemelten igaz ez most is, a Petőfi Közelebb, az ,,Öt év az örökléthez”-sorozat esetében, hiszen Petőfi Sándor művészi hivatásául előbb választotta a színészetet, mint a költészetet: 1839 tavaszán Rónai álnév alatt a Nemzeti Színház statisztájaként kezdte színi pályáját, vándorszínész útjai után pedig 1844. október 12-én, Egressy Gábor jutalomjátékában, a Szökött katona című népszínműben búcsúzott a színpadtól.

Költeményei jól tükrözik, hogy első pillanattól kezdve elkötelezett hivatástudat vezérelte, erkölcsnemesítő, erkölcsformáló művészetként tekintett a színészetre:

,,Ki a müvészet e
Szent templomába lép,
Az, illő, hogy legyen
Főben, kebelben ép;
 Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel. 

Két csillag sugara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk. 

Nem kell a színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út; 

A színpad célja nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.”
Az első dal 

,,Apostolok vagyunk
Az erkölcs mezején.
Apostoli szavunk
Téged kiált: erény!
Mi szép, mi szép, mi szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
Hogy színészek vagyunk. 

De amit színpadon
A népnek hirdetünk,
Ne hazudtolja meg
A cselekedetünk.
Ha meg nem tesszük azt,
Ami föladatunk:
Akkor gyalázat ránk,
Szinészek nem vagyunk!” 

Jászai Maritól kezdve Illyés Gyuláig sokan mondtak véleményt a költő színház iránti vonzalmáról, sikertelennek ítélt színészetéről, de egyedül Fekete Sándor irodalomtörténész vállalkozott a költő színészi pályaképének alapos, minden részletre kiterjedő kutatására: ennek köszönhetően árnyaltabb, gazdagabb kép áll rendelkezésünkre, ami lehetőséget adna Petőfi színész-,,rehabilitációjára” is.
A teátristák hamar bűvkörükbe vonták a kisdiákot, az iskolaváltások mögött is a színház iránti érdeklődése állt: a szigorú apa jobbnak látta az iskola helyett a színházak körül ólálkodó kamaszt más városba vinni.Így Pesten, 1834-ben a Kassáról érkező magyar színtársulat hatása alól kellett kivonni, átvinni Aszódra, ahol azonban továbbra sem szabadult a színészettől: ,,Aszód –! –! – Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallnod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendőig tanultam… akarom mondani: jártam iskolába.
           S mily eseménydús három esztendő!
           1. Itt kezdtem verseket csinálni – –
           2. Itt voltam először szerelmes – –
           3. Itt akartam először szinésszé lenni.
           A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.
           
Nevezetes és szomorú.
           
Professzorom (isten áldja meg őt!) jónak látta tettbe menendő tervemet egy olyan férfinak megírni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt, a szinészetet csodálatra méltóképen való módon gyülöli. Ezen ritka tulajdonságú férfi történetesen épen az atyám volt, ki – mint jó atyához illik – a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe sülyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak… hátamon és lelkem porsátorának egyéb részein” – emlékezett a költő Úti leveleiben, cáfolva, hogy később kényszerűségből, kamaszos felindulásból állt volna színésznek.

           Így nem meglepő, hogy 1839 tavaszán a Pesti Magyar Színházban Rónai néven statisztált. Az erre az időszakra vonatkozó források hiányosak, a visszaemlékezések sem a színpadi munkáról szólnak: „…mikor még statista voltam a pesti nemzeti színháznál s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb. …mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt” – írja az Úti levelekben, s ez alapján is született meg a színészetét becsmérlő vélekedés. Pedig Egressy Gábor színész leírásából is tudjuk, hogy ekkoriban a társulati tagoknak, így főleg a  pályakezdőknek mindenféle feladatot el kellett látniuk: „Az én koromban a kezdő a pályát szükségképp a színlapok írásával kezdette; szükségből szét is kellett a lapokat hordania; közreműködött a színpadépítés körül; festéket tört a díszítőnek, segített ennek a díszleteket festeni és felállítani, a lámpákat öntötte és gyújtotta; bútorozta a színpadot, mint színházi szolga; majd írta a szerepeket és másolta a darabokat…” 

Fekete Sándor így összegzi e rövid időszak jelentőségét: „Több jel is arra mutat, hogy hasznos periódus ez az ifjú Petőfi életében. Amíg későbbi vidéki színésztársai általában falvakban, kisvárosokban kezdték pályájukat, s csak kivételesen juthattak el egy-egy pesti előadás megtekintéséig, Petőfi pályája fordított irányban indult. Tizenhat éves, nyitott szemű, koraérett kamaszként az ország legjobb művészeit láthatta játszani, naponta testközelből figyelhette alakításaikat, tanúja lehetett annak a küzdelemnek, amely ekkor már javában dúlt a „régi vagy inkább síró és éneklő” iskola, s az új felfogás hívei között. A műsorban lapozgatva láthatjuk, hogy több olyan darabhoz hordhatta a színfalakat, amelyben későbbi vándorlásai során maga is fellépett. Az új színművészet úttörőit láthatta egyebek közt a Két feledékeny, a Párisi naplopó, a Peleskei nótárius, a Griseldis, a Capriciosa című darabban, és – ami a legérdekesebb – a Lear királyban, amelyhez majd színészi pályája egyik legjelentékenyebb feladata fűződik. (…) amikor az elmaradt közönség előtt ripacskodó különböző vidéki társulatok próbáin ezekre a darabokra készültek, Petőfi az akkori legfejlettebb magyar színjátszás felfogására emlékezve minden bizonnyal ki is fejthette véleményét, s ez egyik forrása lehetett azoknak a konfliktusainak, amelyek oly gyakran állították szembe színésztársaival. Az akkor látott darabok közül nem egy alakító hatással is lehetett az ifjú lelkivilágára. A Bánk Bán első (március 23-i) pesti bemutatója aligha volt közömbös világképének kifejlődésére, mint ahogy a színészsorsot ábrázoló Garrick Bristolban és Kean művészi hivatástudatát formálhatta. Általában: itt és ekkor szerezhette első érdemi színházi-színpadi ismereteit.”

1841-ben kis kitérő, majd sikertelen pesti próbálkozás után a Dunántúlon állt be újból színésznek: „Pestre menék, de itt semmi kedvező szél nem fútt, nem is lengedezett; tovább folytattam hát utamat (a la „hű bele Balázs”) Füred felé, s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába. Ozorára (a fentebbi vármegyébe) jövök, itt színészek degálnak, velök megbarátkozom, s – színésszé leszek. Három hónapig színészkedtem, társaságunk tönkre jutott, s én »annyi balszerencse közt, olly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem« elbúcsúztam a színészettől Mohácson (de ha isten segít, nem örökre)…”
Az ismertebb állomáshelyek: Ozora, Cece, Szilasbalhás, Sárbogárd.
1842 őszén Mezőberényben pihent, ahol a váratlanul odaérkező színtársulat előadásaiban vendégeként lépett fel, többek között az akkor népszerű Peleskei nótárius c. bohózatban játszott.
Innen Pápára ment, majd ismét színésznek állt. Ez alkalommal prózában is megfogalmazta, hogy komoly művészi célok vezérlik a színjátszás irányába, több levélben is elkötelezte magát a színészet mellett: „Mondjam-e, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése a célom (mert úgy kocsissá vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret eendném) hanem, hogy magasabbra törekszem…”
,,Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil.”
 „…fájdalom- és örömtelt szívvel értem Fejérvárra, hogy Szabó József igazgató (derék) társaságába felvétetém.
Örömmel mentem oda, mert a pálya várt, melyért élek, melyért lélekzem; de fájdalommal is, mert tudtam, hogy e lépés villámcsapás lesz szüleimre.”
„…színész vagyok, s noha igen parányi lény még a színpadon, de reménylem, egykor nem leszek utósó; mert nem hiszem, hogy az ég segédkeze ne lenne azzal, ki olly szent célokkal, olly eltökéléssel, annyit áldozva lépett a színpadra mint én!”
Székesfehérvárott Borostyán Sándor úr néven működött, majd egy ígéretes kecskeméti periódus után Debrecen az újabb állomás, ahol azonban nem az elképzelései szerint alakultak a dolgok: „Komlósy meglehetősen fogada, s így egy hetet tölték Debrecenben, már mintegy tagja a társaságnak.
Ekkor ismét magához szólíta Komlósy, velem örülményesebben értekezendő. De már ekkor nagy meglepetésemre egészen más nótát fútt, s többek között azt is kijelenté, hogy Kolozsvártt énekelnem is kellend az operákban. Ez különösen nem tetszett nekem, s amint tőle távoztam, egy kis társaság igazgatójával találkozám. Ez hitt magához s jó szerepeket, jófizetést ígért. Ennél fogva – de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább nem utazhattam – hozzáállék”- számolt be levelében – (…) egy kis társaság igazgatójával találkoztam… hozzá állék, Diószegre menénk – egy biharmegyei városba – s itt játszánk néhány hétig. Kaptam egy pár meglehetős szerepet, például Tornyait a Tisztújításban, Warningot a 30 éves kártyásban stb. s 50 frt proportioba tétettem” – tudjuk meg Bajza Józsefnek írt leveléből. A debreceni nehéz időszaknak, s a színi pályának végül az vetett véget, hogy Pesten segédszerkesztői állást, s azzal együtt fix fizetést kapott. Ám a színészet továbbra is foglalkoztatta:
„Petőfi… egy szavában Erdélybe szándékozik színészkedni; más szavában Kassára jő a Komlósy-társasághoz; harmadikban Pápára megy… negyedikben Pestre visszatér.” – számolt be 1845 nyarán levelében Petőfi terveiről Tompa Mihály Szemere Miklósnak. A színészi pálya akkorra azonban végleg lezárult.
Felmerülhet a kérdés, miért nem tudott színészként hírnevet, rangot szerezni?
Ez egyrészt alkatával, testi adottságaival magyarázható: a kor legnépszerűbb teátristái a markáns megjelenésű, nagy hanggal, látványos gesztusokkal dolgozó színészek voltak. Petőfit alkata inkább a karakterszerepekre tette alkalmassá, mintsem a közönségsikert hozó hősszerelmes szerepkörre:   
„Trikóban kellett megjelenni: vékony, kissé görbe lábszáraival kissé furcsán nézett ki s csak a fejét hordá oly magasan, mintha az egész világ őt uralná. Szépen, értelmesen szavalt, de orrhangjával az igazgató s különösen Almási Pista sehogy sem tudott kibékülni…” – jellemezte egyik színésztársa, Jókai pedig ilyen leírását adta a színész Petőfinek:
„Petőfi hangját a sok éjjelezés, s különösen a szakadatlan dohányzás tompává, érctelenné tette. De azért beszéde kellemesen hangzó, tisztán artikulált, minden tájszólástól ment és bensőségteljes volt (…) Halvány szikár arca letörölhetetlen dac kifejezését hordta magán… rendbeszedhetetlen sűrű haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes; szemei bátrak és szögezők, homloka nyílt, ajkai szépek; csak amikor nevetett – és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is hozzá – olyankor tűnt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről,mely valami démoni kifejezést adott arcának…”
Az író barát szerint Petőfi szerepeit ,,tagadhatatlanul saját felfogással tudta előadni, de mit használt, ha nem volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat…” 
Másrészt, ahogy költészetében, úgy a színészetben is a természetes, a romantikus túlzásokat elutasító játékmódot képviselte: „Egressy el fogja kiabálni a monológot, mellyel így nagy tapsokat arathatni ugyan, mely azonban helytelen…”- írja még színészbarátjáról, aki pedig hozzá hasonlóan szintén a realistább játékmód képviselője volt.
Ugyanakkor nem árt hangsúlyozni, hogy jó pár sikeres szerepéről is tudunk, főleg kecskeméti alakításait ,,tapsolta ki” a közönség. A versmondás pedig kifejezetten nagy erőssége volt, pápai versmondását Eszterházy gróf több arannyal is jutalmazta.
A szemtanú Jókai Mór korát meghaladó színészként jellemezte: „…magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni még a leghíresebb magyar színművészek között is csak kettőt ismertem, aki ehhez jobban értett Petőfinél. (…) alakító tehetséggel is bírt, kitűnően tudott paródiázni. Ha most támadna hasonló: kitűnő színész lenne belőle; de az ő korszakában maga az irodalmi válfaj is hiányzott.””
Összegzésként idézzük Fekete Sándor – kutatásai alapján megfogalmazott – vélekedését: „annak a művésznek, aki (…) tudatosan utasította el a nyegléskedést, a hadonászást, a kurjongató-kiabáló modort, a külsőséges gesztusokat, fejlődésével egy ütemben egyre többször kellett konfliktusba kerülnie színésztársaival és igazgatóival, s a közönségnek ama részével, amely idegenkedett az új, a művészi színjátszástól. Semmiképp sem lehet véletlen, hogy főleg azok írnak méltatólag színészi tehetségéről (Jókai és Egressy), akik a maguk területén szintén korszakos újítók voltak, s forrásaink szerint a közönségnek az a része fogadta elismeréssel a színész Petőfit, amely leginkább fogékony volt az új iránt: a pápai és kecskeméti diákok!(…) A népszínmű diadalmas előretörése előtt, a francia rémromantika és a német melodráma uradalma idején ritkán adódott megfelelő szerep Petőfinek. (…)
Mindent összevéve: Petőfi mély átéléssel tudott életre kelteni bonyolult jellemszerepet is (Bolond), bensőséggel, természetességgel s a kor legjobb színészeit megközelítő hatással adott elő vidám, mélabús, patetikus, buzdító verseket, kitűnően tudott parodizálni, népi figurákat ábrázolni, s nem volt tőle idegen még az intrikus (Warning) vagy romantikusan pozitív (Tornyai) hősök ábrázolása sem. Magyarán szólva: nemcsak tehetséges, hanem igen sokoldalú színész volt!”
Költői életművében mintegy húsz verse vezet a színház világába, melyekben szeretetteljes kritikával rajzolt árnyalt képet a magyar színészet hőskoráról, s állított emléket saját színi pályájának. Érdemes fellapozni a jól ismert költemények mellett az életmű e kevésbé ismert darabjait is.

1965-ben született Miskolcon. Egerben magyar-történelem szakon, a Miskolci Egyetemen történelem-muzeológia szakon végzett. 1990-ben színikritikusi képesítést szerzett, írásait közölte a Criticai Lapok, Ellenfény, Színház, Zsöllye, Új Holnap, Műút. 1991—2001 között az Észak-Magyarország c. napilap színházi újságírója. Szerkesztője volt a miskolci Csodamalom Bábszínház jubileumi kiadványainak, a Legendák, anekdoták, emlékek a miskolci színjátszás történetéből c. 2007-ben megjelent színháztörténeti kötetnek. 2002-től a miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum színháztörténész-muzeológusa.