Vanegyemléktáblázós
Van egy emléktábla a fürdő bejáratánál, láttad, Tibor?, kérdezi Körmendi Lajos 2002 kora őszén, a berekfürdői Panzió, a valahavolt karcagi Városi Szálló egyik szobabejárata elé húzott, dülékeny székén üldögélve, van egy emléktábla, a dülékeny, tünékeny dűnéken dolgozó agya_fúrt Pávai emlékére, lássad meg, Tibor: ő tárta ki szívét, tárta fel vizét nekünk itt.
Rálátok a vanegyemléktáblást kérdező Lajosra a vele szemközti szobából, ahová nyilván azért tesz Szenti Ernő szobatársává, hogy mindketten jól rám lássanak, tényleg betartom-e előző napi ígéretem, tényleg írok-e majd Berekfürdőn minden írótábornap, az írótáborhét idején összejön-e a hétversesre tervezett berekfürdői kötetem, leadom-e utolsó nap a kéziratot.
Akinek Pávai van a fején, ne menjen a napra, ezért persze leadom, édes Ern.ő- és édes önbosszantásképpen (Édes önbosszantás, ez Szenti egyik kötetének címe) domború kinézetű szövegek készülnek, egyetlen egyenes írás lesz, a hetedik, csínytevésből Szenti Ernő domború pocakjáról szól, ő letilt ugyan arról, hogy írószemmel tartsam a pocakját, hát persze, hogy írok arról is, szerinte írjak inkább Pávaiéról, az sokkal szebb lehetett, köztudottan pocakos ember volt; na jó, de ki az a Pávai?, hát kérdezd meg Körmendit, ki arca domborul a fürdő bejáratánál, felétek is fúrt, Lillafüreden.
A fúrásról akkortájt nekem még a furmint jut eszembe, nem Pávai, aki fúr mint állat olaj meg gáz után, de termált talál inkább, Lillafüreden sajnos azt sem, de sok mindent köszönhet Pávainak az a tájegység is; ezt már Körmendi mondja, meg azt, hogy nemsokára írni fog arról a vanegyeméktábláról is valamit, mert szerinte, mióta odatették, nemigen tesz oda emlékezésül senki semmit, egyszer majd tegyünk, jusson eszedbe, Tibor.
Eszemben van, Lajos, rád látok innen, e szemből is, hát most teszünk ide, teszünk rá, hogy máshol Pávai észbe részben sem jut, teszünk a ti domborművekké vált arcaitokra, mert sajnos már emléktáblákra, sírkövekre domborult, s bronz- és gyógyvízszínű lett arcotok, mi még homorulunk, homorulensekként hajtunk itt főt. Hajadonfőtt, mert sapkában kényelmetlen, de vidáman, mert Vidám a Pávai Művészeti Értéktár, vidám emberekként, homo ludensekként is teszünk arra, ha valaki éllel kérdezi meg, hogy a Művészeti Értéktár nevében Pávai miért Vidám, mikoron élete utolsó éveit kénytelen volt szegénységben, nélkülözésben, Máza községben leélni, üzenjük neki, hogy itt és most mi vagyunk azok, akik neki köszönhetjük vidámságunkat, mi vagyunk azok, akik vanegyemléktáblázhatnak.
Van egy emléktábla, írja Körmendi Lajos (Szabad Föld, 2003.02.28.) nem sokkal a 2002-es őszi Pávai-emlegetés után: „Van egy emléktábla a berekfürdői strand bejáratánál, s a helyiek hangsúlyozzák, hogy a hálás falu posztumusz díszpolgári címet adományozott Pávai Vajna Ferencnek. Hogy miért hálás Berekfürdő a nagy hírű geológusnak? Csak azért, mert neki köszönheti létét.”
Körmendi Lajos betartja ígéretét, ír a tábláról, tán éppen akkor pötyögi a szobabejárata elé húzott dülékeny széken, amikor rám lát és Szenti Ernőre, amikor mi rálátunk Ernővel, Kocsis Csaba el- elvonul, elmas_írózik előttünk szobájába igyekezvén, vagy onnan el, integet, akkor még hol tudnánk, hogy visszaintegetésünk most, 22 évvel később, e vanegyemléktáblázás közben, Pávait is megidézve, Pávai szavaival így folytatódik (Pávait idézem tehát, verséből, mert Pávai verseket is írt:)
„Ha nem kell a tudományom,
nézzetek meg fűzfa ágon!
Székely vagyok, furtam, láttam,
titkon pásztor kürtjét vágtam,
most megfujom, hallgassatok:
a havasról int le rátok”.
Leszel te még berekfürdői, mondja Lajos, mikor a táborzáráskor átadom neki a hétverses kötetem kéziratát, karácsonyra könyvet is varázsol belőle, Előzuhany kötelező.
Eltelik majd’ húsz év, 2021-ben berekfürdői is leszek, akkor, a hernádkaki Vidám Páva Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóház megalapításakor megalapítom a berekfürdői Vidám Pávai Művészeti Értéktárat is; a két évtized alatt Berekfürdőhöz kötődő, összegyűjtött relikviáinkat szeretném általa közkinccsé, egyelőre legalább az interneten is netkézzelfoghatóvá tenni; ezt 2021-ben ’megsúgom’ Molnár Jánosnak, a Lajos által szerkesztett első berekfürdői kötetem felelős kiadójának, aki a Vidám Pávai avatásán szólt a közönséghez. Ahogyan a mázaiak szerették, tisztelték és segítették az utolsó éveit ott élő Pávait, azzal a remélhetőleg kiapadhatatlan szeretettel és tisztelettel köszönjük neki, hogy itt és most együtt hajthatunk főt az emléke előtt.
Pecze Gábornak, Máza polgármesterének erre az alkalomra küldött köszöntő szavait tolmácsolom: „Én 1959-ben születtem, és kisgyermekként az első igazi tél emlékként él bennem, mert akkora hó esett 1964 januárjában, hogy nem látszottam ki a hófalak közül. Ezen a havas télen hunyt el Pávai-Vajna Ferenc. Egyre kevesebb azok száma, akik még emlékeznek a neves geológusra. Akik ismerték, csodabogárnak tartották, igazából csak a szakmabeli emberek értették megszállottságát.”
Pávai hiába kért több, a neki köszönhetően nagy hírnevet, gazdagságot szerzett fürdőtelepülést arra, hogy fogadja be, mindegyik hagyta őt nyomorúságban meghalni. Persze, nem volt könnyű természetű, de ha arra kérném az itt jelenlévőket, tartsa fel a kezét az, aki szerint ő, a saját maga szemében egy könnyű természet; vagy mások sokszor ezt állítják róla, lehet, hogy nem sok kar lendülne magasba. Hallgassák csak, mit írt egyik versében:
„Voltam szamár, sarlatán,
magam hittem már csupán!
Mikor aztán jött a gáz,
s már az olaj hadonáz,
s tudomány eltörpül,
s a sok fúrós hegedül. –
Hát a gőz és forróvíz,
arra többi mért nem néz?,
Néztek biza, de nagyot,
s lopták szóval a napot.
(…)
Okos lesz a földtúró,
ha elöl megy a fúró!
Új gondolat, új világ,
az ellenfél idelát.
Hadd verekszem meg vele,
hisz ez csak az eleje.
Magyar földön mi magunk
ész s erővel dolgozzunk.
Szíved-lelked öntsd belé
s úgy állj csak a nép elé.”
Köszönet Pávainak, s mindazon nemzedékeknek, akik kezdettől fogva hittek az ő itteni gyógyvizében, felépítették, s fejlesztették, s gondozzák ma is ezt a csodát, a Berekfürdői Gyógy- és Standfürdőt. S köszönet mindazoknak, akik ma eljöttek, hogy főt hajtsanak emléke előtt.
