Petőfi:
A költészetet már sose hagyom abba –
Ellátogattam a kies Hernádkakba.
Költőtársam hívott: Vass Tibor, magához,
Ki ott Miskolc mellett irodalmi fárosz…
Meg is érkeztem hát, az éhségtől vakon;
Végigbotorkáltam egész Hernádkakon,
Mire megtaláltam azt a nyájas fészket,
Ahol majd a múzsa versírásra késztet…
Nem volt a kis házban fejedelmi pompa –
Helyette ott vedelt kapatosan Tompa.
Tompa:
Üldögéltem jó Tibor barátom
Udvarának fái közt magamban,
S míg öt icce bort megittam ottan,
Megindult a föld némán alattam.
Ám mikor a drága, szent nedűből
Fölpillantottam, egek, mit látok?
Nyomulnak felém, mint sűrű felhők,
Nyomulnak a kedves, hű barátok.
Jő felém, mint régi égi vándor,
Tárt karokkal jó Petőfi Sándor.
S mondja: „Írjunk verset, itt a lista!
Írjunk verset, rajta, Tompa Miska!”
„Írjunk!” – mondom – „jó szellemi torna.
No, de milyen legyen a versforma?”
Erdei kak
Petőfi / Tompa pas de deux
Hernádkakon, Hernádkakon
Vág engem a Múzsa nyakon.
Szertenézek éles szemmel:
Föl sem érem az eszemmel,
Hogy mit látok: csupán csak
Egy pompás erdei kak.
Oly hatalmas, mint egy medve.
Orrán, száján folyik nedve.
Egy szeme van, az is minek.
Nem tetszik ő, ah, senkinek!
Nem is kell, hisz’ csupán csak
Egy pompás erdei kak.
Megjön Tibor, dédelgeti,
Friss szénával megeteti.
Az meg vonít, nyála csorog.
Szárnya közben vadul forog.
Nem vadállat, csupán csak
Egy pompás erdei kak.
Etc., etc
