Akit teknőben az ágy alá dugnak be éjszakára aludni, mert a másik két-három fekvőhelyen a szülők, illetve a többi testvér alussza éjszakai álmát, s a legkisebb gyereknek csak a földön jut hely a mákszemnyi ablakos házban, annak – mint a mesében – a legmesszebbre kell eljutnia. Meg kell vívnia minden csatát, s ha nem is a fele királyságot, de a célok minden magasságát el kell érnie. Még annál is föntebbre, olyan régiókba, amerre csak a képzelet tud elhatolni, hogy álmait megvalósíthassa.
Drozsnyik István valahonnan az Isten háta mögötti faluból elindulva, ezt az utat járja, ezeket a magaslatokat akarja elérni. Ehhez minden képességét mozgósítania szükséges: rajztudását, a költészet felé tett lépéseket. Még vallomásos prózákban, esszékben is ki kell mondania elégedetlenségét a világgal szemben. Ez az elégedetlenség elementáris erejű. Nem tud megbékülni a hétköznapi alantassággal, mások lenézésével, félreszorításával. Nem beszélve a tülekvő akarnokosságokkal, kivagyiságokkal, amelyekkel szembe kellett-kell néznie, hiszen magát meg nem adhatja.
Rendkívüli kifejezésvágy feszül benne. Az elégedetlenség nem csak a világgal, magával szemben is hangot kap. Minden megnyilvánulása, rajzainak dinamizmusa erre utal. Persze érzi, tudja, néha nem ártana zaboláznia magát, amire tesz is kísérletet, gondolatait megpróbálja fegyelmezni, ne ellenőrizetlenül menjenek, amerre akarnak. Hiszen azokat el szeretné juttatni azokhoz, akikért dolgozik, alkot, töpreng a világ nemtörődömségén, más esetben jobbító törekvésein. Az ő szószólójuk kíván lenni.
Erőt gyűjteni mindennapi küzdelmeihez, hová, merre fordulhatna máshová, mint abba az irányba, amerre a gyökerei kapaszkodnak az anyaföldbe, amelyeket nem tépett el. Indulatai, világjobbító szándékai odavalósiak. Ezért idézi meg szülei alakját, küzdelmes életük hétköznapjait. Az ő erőfeszítéseik munkálnak Drozsnyik Istvánban is. Neki, úgy érzi, az ő harcukat kell tovább vívni. Hol máshol, mint a művészet területén, legmagasabb szintjén mindennapi életünknek. Tehetsége erre kötelezi.
Szövetségesekre, igazi segítőkre – túl a génekben őrzött ösztönzéseken – a nőkben talál, feléjük a legnagyobb hálával fordul. Segítői a kiállásban, igazi biztatásban ők részesítik. Hűségük adja a hátteret, ezért érezni, hogy nincs egyedül. Van kikkel és kikért kiállnia hitének, elszánt meggyőződésének védelmében. Áradó himnuszokat ír hozzájuk. Hódolatát irántuk rokonszenvvel és jóérzésekkel nyugtázhatjuk.
Serfőző Simon
1942-ben, Zagyvarékason született. A Napjaink szerkesztőségében 1968-tól kezdett dolgozni, ahol a folyóirat megszűnéséig a líra rovatot vezette. 1991-től a miskolci Felsőmagyarország Kiadó vezetője. 1990-1993 között a Holnap főszerkesztője, majd az Új Holnap munkatársa volt. Legutóbbi kötetei: Gyerekidő I-II-III. (regény, Püski Kiadó, 2002), Virág (versek, Gonda Kiadó, 2003), Közel-távol (válogatott és új versek, Püski Kiadó); Mindenáron (drámák, Püski Kiadó, 2005), Varjúleves (elbeszélések, Szépírás Kiadó-Orpheusz Kiadó). Díjai: Radnóti-díj (1979), Szabó Lőrinc-díj (1986), József Attila-díj (1991), Kölcsey-díj (1994), Arany János-díj (2003), A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1994). 2008-ban Balassi Bálint-emlékkardot kapott. 2016-ban Kossuth-díjat kapott.