Tudom, barátom, nem fakúl az emlék,
A Hernád mellett hogy találkozánk,
Hol vendéglátónk borral és cipóval
Kies lakában várva várt reánk.
Ebéd után a parton egy ligetben
Sétálni mentünk, ketten, cimborák,
Beszélgeténk megannyi férfi gondról,
Hangunk elnyelték vastag, régi fák.
Míg fűszeres szél járt a lomb közében,
Játszott a zöldben felleg és azúr,
Távol huzódván fű fölé guggoltunk,
Mert szükség jött, s az tudható, nagy úr.
S hogy később vándorolván elbeszéltük:
Mit érezénk, a szabadság szele;
És könnyű lábbal lépdelénk továbbra,
Így lett a szívünk mámorral tele.
S kirándulásunk hű emlékeképpen
Sokáig ott lapúlhatott a kak,
Nem oly örök tán, mint hirünk leszen majd,
Nem oly örök, mint rímbe vont szavak.
