23 Megtekintés 9 Perc

Rajzok, szépírások

Önvallomások

Földpadlóra tettem le először a kezem, ahol teknőágyam volt, ökörszem-ablakok néztek velem farkasszemet. Szénaillatú, dohos padlásunkon szőttem jövőmről villódzó meséket.  Szemmel összefogtam az élet fényeit, kínjait, bánatát. Felnőttem kilencedik gyerekként. Magamat emésztve kezeim közt fogyatkozik reményem. Védekezek, támadok, harcomban máig egyedül vagyok.
Kínlódom, ha nem megy valami, és boldog vagyok, ha megoldom álmaimat. Vannak napok, amikor kétségbeesem, ezt sohasem fogom tudni megcsinálni, ilyenkor utálok mindent, mindenkit, de legjobban magamat:
– mert szüleim cselédek voltak,
– mert mindenre magamtól kellett, kell rájönnöm,
– mert százszor megálmodott képeim előtt korlátok erdejét látom,  
– mert félek a jövőtől és magamtól.
Születésemtől, öntudatra ébredésem pillanatától magamban hordom a halál gondolatát. Fegyverek fenyegetnek, pusztítjuk a természetet, és vele pusztulunk mi is. Meghalunk, meghalok, és marad-e utánunk valami, valaki? Magamért, gyerekeinkért, egy tisztább, emberibb világért próbálok szólni.
Hiszen napjainkban az emberek tele vannak szorongásokkal és egyre kevesebb az igazi, tiszta öröm. A világ tele van fájdalmakkal, és oly mértéktelen a kiszolgáltatottság. A rohanás, a hajsza elfeledteti velünk a legtisztább érzelmeket. Magunkon kívül alig jut idő mással és másokkal törődni. 
Nap mint nap megfeszítünk valakit, és nem érezzük hiányát, vagy ha igen, későn ébredünk rá, hogy valójában mit jelentett személye, jelenléte az életünkben. 
A vágyakozás szomorú pillanataiban megvilágosodik az Ember súlya és értéke! Rájövünk, hogy hazug a mondás, miszerint: „Minden ember pótolható”.
A vizet, a kenyeret sem lehet pótolni – legfeljebb helyettesíteni, ami nem az igazi! Mert nem érezzük a hegyek, folyók ízét, a föld izzadt leheletét, mely kenyerünk magvát hordta és táplálta, és az első harapás sem vetíti elénk múltunkat, jövőnket. Cselekvéseink zátonyra futnak, ha a felismerés későn érkezik, és csak a végeredményt nyugtázhatjuk: az egyszerit, a megismételhetetlent feszítettük meg!
Olyan időket élünk, hogy a legszebb éveim (éveink) örökös számolgatásokkal, vágyakozásokkal telnek el. Kifolyik kezeimből (kezeinkből) az életem (életünk). Nem vesszük észre, hogy elveszítjük a nevetés tisztaságát, a felszabadult csókok ifjúkori mámorát.
A MAGAMÉRT, MAGUNKÉRT gondolata, a sokkok, az állandósult stresszek – már-már megkérdőjelezik létezésünket. Nappalok és éjszakák válnak eggyé az idő gyors sodrásában, miközben sebeinket nyalogatjuk, vagy győzelmeinket ünnepeljük.
Éjjelente a mit, miből, miről és mennyit, hogyan kérdése fészkeli be magát párnáimba. Velük alszom és kelek! Mikor felébredek, szívemben rettegéssel, félelemmel telve fogom kezembe a hófehér papírost.

Az elmúlásról 

Bomlásnak indult már
a házunk oldala. 
Ruhát cserélt a vakolat,
füst- és penészszagot
lehel a konyha.
Elbotlik a fény is
hajdani szobámban,
nem ismerek rá 
anyámra, apámra,
mert az elmúlással 
váltok farkasszemet.

Cigányként sírok
Horváth Gyulának

Úgy sír zokog a lelkem szüntelen
mint cigányprímás vonója alatt
a hegedű húrja.
Talán nem is magyarnak
hanem cigánynak születtem
mert cigánysorsom fázós kínjaival
ébredek reggelente
mert képzeletembe bepárolog
a putrik áporodott szaga
mert Apám foltos zsíros nadrágja
köszön el tőlem minden este
mert éjszakánként kifehéredett
bőröm alatt keresem
elárvult barnaságom
mert tüzes vérem 
csőstül hozza rám a bajokat.
Lehet nem is magyar
már cigány vagyok!
Mert Messiásként várom a tavaszt
hogy megkehesedett csontjaimat
újra életre keltse
mert becsavarogva országot, világot
sehol sem találom a boldogságot
mert úgy sírok mindig
mint az utolsó cigány a sarkon
ki szakadt gatyában
forintokat kéreget
mert versedbe feledkezve
galamblelkembe csepegtetted
hazátlan életed.

 

Elmúlás

Vándor eső toporzékol 
az utakon a szomszédban
az idő halotti maszkra 
váltott szivárvány fényben
bújócskát játszanak az angyalok
az Isten csak hangyányi időt 
szabott ránk ebben a 
vartyogó világban 
a bánat letaglózott.

 

Sóhajtás 

Frissen mosott 
zöld ruhában
béget a rét 
elcsatangolt
sóhajok illatába
botlom.

 

Így jöttem 

Jöttem sok tíz évvel azelőttről
ekével a lelkemben 
istállók szagával
lovak szabadság-nyerítésével 
apám pipafüsttel cserzett arcával
így jöttem falvak porából
reményteli világot szántani 
vak hittel művészetem
templomát építeni.

Párbeszéd 

Leheletnyi időt 
adtál nekem uram
ezen a földön
a belém kódolt 
üzeneteidet csak
évek múltával tudom
valóra váltani
közben kifut a lábam alól
ez szűkre szabott idő

 

Versz engem is választékosan
pedig kidolgoztam
már a beleme
másokkal ellentétben
biztató jövőképet
várnék cserébe örömkönnyekkel
mosolyogva járni-kelni
minden rosszra füttyet hányni

Abaújszántón született 1951. július 18-án. Grafikus, autodidakta, MNME, Miskolc. Elismerései: Stúdió ösztöndíjak (1978-84), Ezüstgerely különdíj (1982), Miskolc Városi Galéria díja (1987), Szocialista Kultúráért (1988), SZOT-ösztöndíj (1988), Győr város alkotója; Országos Tavaszi Tárlat díja, Salgótarján (1997). Grafikai munkássága mellett színes, fából, fémből ready-made alkatrészekből összeszerelt szobrokat, festményeket készít, performanszokat rendez.