Hazudtam. Nem hiszem, hogy ezzel a „terápiát”, ha egyáltalán ez az volt, bármilyen módon is félrevezettem volna, de azt magamnak be tudtam vallani, hogy az, amit kitaláltam, nagyon is „aranyos” volt, ahogy más mondaná. Azt állítottam neki, hogy van egy képzeletbeli jó barátom, Csárlinak hívják, akiben feltétlenül megbízom mindig, és ő kvázi mindenható, és kicsit úgy néz ki, mint a Michelin-gyár logóbábuja, fehér puffancs-figura, ő az, aki mindig meg tud nyugtatni, igazi barát. Erre ő persze azt mondta, hogy akkor tegyem csak a vállára azt, amitől szenvedek, ha valami nagyon fáj, akkor mondjam neki azt, hogy „Csárli, vidd ezt most messzire, kérlek.” Hogyan is érthette volna meg, hogy ezt valójában csak magamnak mondhatnám, és akkor duplán felesleges, transzcendentálé ide vagy oda.
„Nat Roid miatt nem alszol. Nat Roid, fiam!” Hogyan? „Nat Roid, ugye ismered?” A Nat Roid csak egy álnév, Anya. Mármint Anya…Anyafej. A nagy író, Tandori Dezső horrorszerzői álneve, Isten nyugosztalja. „Oh, te balfácán!” Balfácán…meztelen fácán…meztelen balfácán…balfácán a vízben…lemeztelenített víz…ööö…a lemeztelenített víz tükörképében látom a félsötét hold csattogó vasfogait…hát… közelít, közelít, de nem, nem, ez szörnyű, ez pocsék, ilyet nem is lenne szabad leírni… Anya? Anya, vagyis Anyafej! Ekkor a buborék, amiről azt képzelte eddig, hogy abban lebeg az Anyafej, sercegni kezd, mint egy lassan nyíló doboz sör, ő megrándul, a forgószék műanyag szerkezete nagyot kattan, és azt látja, hogy egy hatalmas kígyó kúszik kifelé a buborékból, az Anyafej pedig csak törpül, kisebbedik és egérhangan nevet, iszonytatóan kacag rajta, reménytelenül vihog a saját eltűnésében. „Ezt te írod? Azt kérdeztem, ezt te írod, te mocskos rohadék?” Felugrik a székből, rémületében az ablakhoz rohan, mintha az opcionális menekülési pont lehetne, de érzi, hogy reménytelenül csapdában van, az Anyafejből kimászott kígyónak lábai nőnek, ő pedig csak pislog, mert pislognia kell, pofozgatja magát, kapkodja a levegőt, retteg az ájulástól, mi ez az egész, már ezer éve felhagyott a drogokkal, a hallucináció meg amúgy is mindig elkerülte, most miért, de nincs ideje gondolkodni, a kígyó lábra áll és egy fekete gumiruhás, gázmaszkos alakként közelít felé, és mire felüvöltene, meg is ragadja a torkánál és a földre szorítja, már nem bírna üvölteni, egyre kevesebb levegőhöz jut, fölötte a gázmaszkon keresztül csak azt hallja, ahogy ez a valami szaporán szuszog, a tulajdon nyaka körül pedig recseg a fekete bőrkesztyű, a lábain térdel, minden porcikáját ártalmatlanította, és csak fojtogatja, fojtja-fojtja ez a fekete szörnyeteg, lassan érezni kezdi, ahogy az egyre hevesebb szívverésétől elgyengülnek az idegei, a vérnyomása stagnálni kezd az elnyújtott emelkedés után, majd hirtelen leesik, a pontos fekete kontúrok helyett már csak fekete foltokat lát, a szervezete fokozatosan elkezdi feladni az ellenállást. Talán vége. Ekkor csöngetnek, a maszkos alak felmordul és enged a szorításból, ez lehetővé teszi, hogy kicsit több oxigénhez jusson, hirtelen felszívja magát (amikor ezt később leírta, arra gondolt, hogy maga sem érti, mindez hogyan történt, talán az izgalomtól lezajlott tesztoszteron-robbanás volt az oka a szervezetében) és ebben a pillanatban annyi energia áramlik az agyába, hogy már másodpercek töredékideje alatt is képes hibátlanul reagálni a helyzetére, minden apró mozdulatra, így a lábával egy nagyot lök a testén, mint egy felfordult teknősbéka, és pont eléri az asztal melletti komódhoz támasztott piszkavasat, marokra kapja, tudja, hogy csak egyetlen lehetősége van, ezért egy kimért mozdulattal teljes erejéből a rajta tehénkedő gázmaszkos alak arcába bök vele. A vas pont a szemnél töri át a maszkot, a vér nagyot fröccsen, úgy kell lenyalogatnia és törülnie a saját arcáról, a támadója fülsüketítő hörgésbe és károgásba kezd, ő hirtelen felpattan, megragadja a fejénél, és üti, veri a falba, egyre erősebben, egyre indulatosabban, észre sem veszi, hogy közben vigyorogni kezd, átjárja a győztes gladiátorok tomboló, barbári örömérzete, és addig csinálja, amíg a lény abba nem hagyja a hörgést, amíg a maszkos feje át nem üti a falat, amíg a vére be nem festi teljesen a tapétát.
Lihegett, köhögött, a térdén és a tenyerén támaszkodva tért magához, csak nézte a feldúlt szoba közepén az összevert fejű, fekete gumiruhás alakot. Az első gondolata furcsamód az volt, hogy vajon ki csöngethetett néhány perccel ezelőtt. „Karácsonyi hangulatban szöszmötölni…” Nincs ebben semmi megható. Emlékezni próbálok és a gondolataim kinyírnak. Hol vagy? Hol vagy, Anya? Jaj, nem hiszek már semmiben.
Te voltál? „Miért csinálod ezt?” Azt kérdeztem, hogy te voltál? Hol vagy? Hol vagy egyáltalán? Ez a fekete hulla itt te lennél? Te akartál megfojtani? Hol vagy? „Mondd, miért írsz rólam úgy, mint egy negatív, gonosz gondolatról a fejedben, mondd fiam, miért? És hogy nézel ki? Mi történt már megint a szobádban?” Most akartál megölni. „Jaj, fiam…te és a vad, beteg fantáziád. Amikor téged nézlek, nincs kedvem hinni semmiben.”
Aznap, amikor a fekete alak rám támadt, reggel még parlamenti közvetítést néztünk anyám szellemével. „Annak a bajszos vénembernek egy ÁVÓS disznó volt az apja, ugye tudod?” (Az ÁVÓSOK disznók…?!) „És azt ugye tudod, hogy mifelénk az apák bűnei a fiúkra szállnak?” Milyen bűnöket örököltem, Anyafej? „Apádnak nem voltak bűnei. Nézz csak tükörbe…mindig eszembe jut…emlékszel, hogy borotválkozott?” Anyafej tudott nagyon durva, kegyetlen is lenni. De tény, hogy apám kétnaponta tiszta pamaccsal, friss habbal, gondosan, legalább fél órán keresztül borotválkozott. After Shave-et is használt. Szerettem azt az illatot, amit olyankor hagyott maga után a fürdőszobában. „De te csak kulázni tudsz, fiam. Vagy még azt sem.” Nehéz napok voltak ezek. Egy ideig száguldott velem egy liftkabin, aztán úgy döntöttem, ideje kikászálódnom ebből az álomból. Néha muszáj kissé újjászületni, gondolja. Olyankor egy ideig száguldjon velünk az a liftkabin, aztán egyszer csak döntsünk úgy, hogy ideje kikászálódnunk ebből az álomból is.
Mert az álmok hitették el veled, hogy van kiszállás, de ez is zavaros, egyszerre ki és egyszerre be, az igazán jó álom pofont ad, aztán simogatja az égő arcbőrt, az álom olyan, mint egy jin-jang tetoválás hiánya a szív fölött. Álmok nélkül sem hiszem, hogy többet mondhatnék neked, Anyafej, mindketten csak átnéztünk egymáson ebben a hosszú, álomtalan, rossz életben, amit áthatott a gyermeki évek sütőtök-szaga és az idegenség borzongató némasága…és akkor még finom voltam. Hogyan mondjam el neked, hogy a magunkfajtákat már sajnálni sem lehet? Életre kelsz bennem, ha panaszkodnék, ha félnék, ha fáznék, vagy csak kiegészíteném mindazt, amit a boldogságról szerettem volna eredetileg mondani. Magyarul rám szólsz. Szó szerint rám szólsz, mintha csak ezért lennél.
(Ui. És akkor még nagyon keveset árultam el.)
Szóval mit vinnél magadra egy olyan helyre, amiről csak azt tudod, hogy még sosem jártál ott? Miért, mi lenne, ha mondjuk tudnád, hogy kórház? Ha pszichiátria, úgyis átkutatják a táskádat és elvesznek mindent, amit veszélyesnek vélnek rád nézve. „Már megint nem értesz semmit.”
Szívhangokat akarok figyelni, ezt hazudtam magamnak, hiszen a lelkiismeretemet is nyugtatnom kellett valamivel, mégiscsak szabadságvesztésre készültem, „különleges lelkigyakorlatra”, ahogy az akkori Anyafej-helyettes mondta volna, nem azért megyek Kállóba, mert megint iszom, mert elvesztettem a józan kapcsolatomat a valósággal, mert össze-vissza, mint a szőlőcukrot, úgy kezdtem falni azokat a gyógyszereket, amiket eredetileg pont arra kaptam, hogy ne legyek rosszul a hétköznapok elviselhetetlenségétől, nem, én csak azt teszem, amit minden egészségügyi intézményben a legkönnyebb és a legélvezetesebb tenni, mert szép és jó, figyelni a szabályos, egyenletes szívhangokat.
A kórházban elveszítettem azt a kevés biztonságérzetemet is, amim volt, ezt akkor fedeztem fel végérvényesen, amikor kiderült, hogy valaki szeret engem, valaki, aki ugyanúgy beteg, mint én.
„Elnézést, de most már félbe kell szakítanom.” És decens természetességgel félbeszakít. „Látta már magát darabokban?” Közben úgy tesz, mintha valaha is tegeződtünk volna. Frászt tegeződtünk. A drámai közjáték oka kissé prózai volt. Ugyanis valódi filozófiai tartalommal készültünk az estére, ami lassan el is érkezik, ezért illendő most már ténylegesen is kiállást tartanunk. A felvetésünk alapja az, hogy mindössze két mondatot akartunk ide írni. Kettőt és nem többet. Mármint ide, az egésznek az elejére, mert gondolom, látszik, hogy ez a teljes szöveg legeleje. És nem sikerült, az istennek sem sikerült. De már ebben sem hiszünk. Nemhogy nem sikerült, inkább így volt megírva. Persze nem általunk, hiszen akkor valószínűleg sikerült volna. Szóval itt a komplikáció, a történet nyers komplikációja, minden feszültség eredője. Az hogy, szóval az Anyafej mindig megszakít, és úgy érezzük, ez így van rendjén, és én azt mondom, neki, az anyaság is csak fejben dől el, hát jesszumpepi, persze, hogy én is érzek itt egy erős torzítást, mert ő valójában nem az én fejemben létezik, én létezem, nemcsak léteztem, hanem most is valóságosan létezem, és igen, benne, benne létezem, és nem csak kilenc hónapig, és hogy megint egy kórházba kerülök, ismét a hidegben fogom keresni idegenek arcán a saját történetem vidám befejezését, hát így kell lennie, bárcsak tudnék valami újat mondani neki, bárcsak tudna valami újat mondani nekem. Anya, bocsáss meg nekem, de csak a másodlagos jelentőségű reflexiókat tudom kifejteni neked, a többiről majd a halálom után. A szavaink, az elválás és a találkozás szavainak repedezettségeként olvasd, kérlek, a többes szám első személy nem véletlen. Sosem volt véletlen semmi közöttünk.
125. oldal:
1. bekezdés: Olvasva a 124/1-es bekezdésben ismertetett eshetőséget, látható, hogy ugyanez ismeretelméleti értelemben nem történhet meg, hiszen egy asszociatív megfeleltetés, aminek az alapja lehet egy empirikus tapasztalat is, kiiktatja ezt a problémát. Ugyanakkor olyan összefüggés ez, amely nem helyettesítheti a megnevezés és a leírás kapcsolata alapján azonosítható referenciát: a halált.
2. bekezdés: Ebben a kiegészítő megjegyzésben tisztázzuk, hogy a nem valóságos jelenségekre irányuló megnevezések esetében az adott jelenségek létezésének verifikációja nem helyettesítené a referencia és a megnevezés egybeesését. Ez a következtetés metafizikai síkon egyéb ellentmondásos tagadásokat is kizár, például azt, hogy egy létezőről azt mondjuk, hogy amennyiben egy nem létező nem létezését tényként elfogadjuk, akkor lehetőségileg azonosítsuk vele az imént említett létezőt: a szerencsét.
3. bekezdés: A 125/1-es bekezdés alapján látható, hogy nem válik variábilissé olyan eshetőségek elfogadása, amelyek révén az említett nem létező mégis létező lett volna. A kérdés az, hogy a létező logikailag létezőként való elfogadás, ebben az esetben, mint nyelvi viszonyulás, áttelepíthető-e olyan körülmények közegébe, amelyben a nem létezők viszonyai érvényesülnek: a pokolban.
126. oldal:
1. bekezdés: Az eddig olvasott fejtegetések alkalmasak lehetnek az igazolásra, de részbeni hiányosságuk okán nem teljesen attraktívak. Alkalmasak ugyanakkor a részletesebb elemzésre egy átfogóbb értekezésen belül: a váltó- és kenőpénz témájában.
2. bekezdés: Ebben a bekezdésben az empirikus észlelés, az empirikus alapú ítélet csalatkozására utalunk. Amennyiben élünk a feltevéssel, hogy a szükségszerűség megköveteli az ismeret előzetes jellegét, arra a csak látszólagosan ellentmondásos meggyőződésre jutunk, hogy a szükségszerűség utólagosan is megismerhető: villámlás.
3. bekezdés: Ha tehát a 125/2. bekezdésben látott módon elfogadjuk, hogy valami, aminek lennie kell, és nem csak véletlenül van, megismerhető nem előzetes módon is, akkor pont a tapasztalat az, ami igazolja, hogy lennie kell. Ez az igazság és a megkövetelt létezés tapasztalati úton kialakult logikai összecsengése: egy mély megrendülés.
Szóval csak piktogram vagy. Most már mindent értek. Remélem, te is.
