242 Megtekintés 24 Perc

Apám a vörös fotelben; Sakk és Matt; Az első hó

Apám a vörös fotelben

Apám a vörös fotelben
nehéz zuhatag volt            sarokban pihenő akarat            utóbb
észrevettem  a fotel karfáit                hosszú hajóhoz hasonlított    
már nem emlékszem        
mint sarokban vöröslő folt            
mikor törekedett azzá válni            
ami valójában volt        
apró kockák domborodtak szövetében            karfáinak végére 
gömbölyű díszeket terveztek            később megértettem        
a 70-es évek
divatja szerint        geometrikus formák összeillesztéséből született
milyen furcsa            nem emlékszem        
gyerekként ültem volna benne
Apám széke        így mondták        közben jelentőségteljesen
nézegettek a szoba sarka felé            mintha ott lenne            
pedig nem is volt ott        fenékrészén kissé lefelé domborodott
komoly súlyt cipelt            száz kilót        
karfáinak gömbölyű díszein pihentek ujjai        olykor
idegesen doboltak        máskor ernyedten lógtak        alvás közben 
megnyugodtak            
őrzök néhány fényképet        a vörös fotelban üldögél        körülötte 
mosolyognak            kivételes pillanatok lehettek        
ajkukon megdermedt szavak                egyikük bal vállára 
támaszkodik            
vajon ki lehet        
kinyitom a hálószobaablakot        belemártom arcom 
a sötétségbe            nincs válasz                csak az élet játéktere
a legnagyobb szereppel        mihez kezdesz vele    mondta valaha 
a vörös fotelben        

                                        . . . . . . . .                   
 

kísértő emlék    kitölti szobánk holtterét            szoborként áll 
a virradat            lassan teleaggatja szobáinkat fény-játékaival
arcod mellettem pihen            párnák fehér dombjai között 

vándorlok            közeledek tekintetedhez            
gyermekünk csendes            szíved alatt     áldottan kikerekedetten            
várakozik a létezés küszöbén                kávém kitartóan gőzölög        
monitorfényem magába szívó örvény        
engedelmes a klaviatúra            könnyen gördül az egér gombja
tisztújító kongresszus        papírforma            csatlakozunk 
a Föld órája mozgalomhoz    minden fontos épület sötétségbe borul
rolóinkat ropogtatja vadul        borongós az idő    sapkám lehúzná 
a Flórián téren lábait szétvetve    
áll        viharos szélben        gyermekkoromban ugyanígy álltak
akkor a múló idő játszadozása    mondaná Nagyanyám    
huszonhárom évig gyászolta Nagyapám        lassan oldódó
szavakkal        olykor suttogott
ments meg Uram
lassan áradó mézédes zűrzavarban
a bevásárlóközpont és a piac között 
már csöpörög        lassan gurítod    
zörög            szombaton nagy a forgalom       
a pénztárnál hosszú sorok        mobiltelefonok        távol vannak 
ugyanazokkal a mozdulatokkal        elmajszoljuk 
kakaós csigánkat            eszembe jut aminek nem kellene    
nincs válasz        csak az élet játéktere
az utcán szélroham rohan át        
belém kapaszkodsz    hosszúnak tűnik egy emberöltőnyi várakozás    
mihez kezdesz vele
nyugalmunk apró szigete 
húsz méterrel a felszín felett
bezárom ajtónk            ebben a szélviharban ki nem mozdulunk
bólogatnak a fák            porfelhő száll        
lassan        mintha sosem akarna véget érni
megterítem az asztalt        gőzölög a leves        apró tavak
inkább lekapcsolom a tévét            nézzük sötétségét        
felpolcolod lábadat        kikerekedetten áldottan        
ahogy orvosod mondta
számtalan csoda sűrűsödhet egyetlen mondatba        díszes gerince 
hozzásimul ujjaimhoz        Lawrence Norfolk A Lempriére-lexikon 
folyton a végességről olvasok 
eszembe jut aminek nem kellene  
törékeny nyugalmunk apró szigete 
újra és újra belebotlunk néhány hírbe   
         

kérem a tévékapcsolót    sürgetsz    inkább valami kellemes dolgot 
nézel        lassan oldódó szavakkal        Anyámék megérkeztek 
Salzburgba    szálásuk kellemes        alig két órája   
sehol az eső        panaszkodnak a gazdák        hetek óta        mi lesz 
a terméssel                nézzünk inkább filmet    
Tolvajok városa    krimi-dráma     egy férfi kilépne a bűn világából  
ágyban        párnák között pihenteted sajgó csípőd        lábad
23:14        monitorfénybe ülök        mindent magába szívó örvény 
klaviatúra tánc            újra és újra előbújó emlék 
az élet játéktere            mi volt fontos        miképpen múlik el 
Apám a vörös fotelben

Sakk és Matt

azok a csodálatos nyári vasárnap délutánok            összegyűltünk 
az asztal körül            a Kiscelli-hegy távoli látomásként ragyogott    
körbeölelte a napfény        délután három órakor        Nagyanyám 
süteményt hozott        francia krémest            mindig ugyanúgy
csomagolták a Jégbüfében        átkötötték madzaggal        engem
megnyugtatott a változatosság hiánya                Nagyapám 
fütyörészve sakkozott Apámmal        a kisszoba függönyökkel
védett aranyszín félhomályában                mikor nagy volt a csend        
minden előzőnél megsemmisítőbb Sakk és Matt kiáltás következett            
ebéd után tévét néztünk        Tarzan szerepében 
Johnny Weissmüller üvöltött        őserdők mélyén        harcrendbe 
állított elefántokat            oroszlánokat            párducokat 
és ott volt Csita        a majom        8 üveg Kőbányai sör az asztalon    
ujjbegyig égett a Kossuth cigaretta        akkoriban megnyugtatott
a változatosság hiánya        a főtitkár elvtárs 
ismét baráti országban járt        leszállt a gép   volt ölelés    ajkán
csókok     körülöttem furcsa megjegyzések    senki sem mosolygott
két háborút túlélt Nagyapám        árnyas fák alatt galambokat etetett 
a Kálvária tér napégette placcán        akkoriban nem vettem észre 
valami titok bujkál a vasárnapi csendben        holtak sorfala    
kimondatlan fájdalmak                később megéreztem kötőanyaguk 
súlyát            idővel kényelmes szobát épített            észrevétlenül
menekülő utak nélkül

                                        . . . . . . . .

belelélegzek az ébredésbe            csodával jövünk
a napfényre            látunk            vannak létező dolgok 
amik nem láthatók            kezeiddel kétségbeesetten markolászod 
vajon mi a baj        nyugtatgatunk                
míg megtaláljuk okát        felfúvódtál                fáj        nem érted
mi történik            tizenkét nap létezés
nem ad válaszokat 
csak rémületet                aztán elrohan a HÉV Szentendre felé 
kattogása előhívja szunnyadó vágyaid        alig várod 



hogy kimozdulhass        hosszú hajad
összefogtad gumival            Óbuda óvárosában szeretnéd tologatni 
nyugtatgatlak        még várni kell kicsit                kávém forró        
bekapcsolom a tévét        tizenkétszer megtörli kezét Monk
a flúgos nyomozó        francia voksolás        az elnök vesztésre áll 
ellenfele ugrásra kész            szavaznak Görögországban is
van bennem egy emberöltőnyi remény 
pelenkázunk        etetünk        babusgatunk                tested és lelked kiszolgáltatottabb már nem is lehetne szeretetünknek   
belénk kapaszkodsz        szétküldjük fényképeid a kibertérben            
virágot veszek a Flórián téren        Isten áld meg az Anyákat  
a kocsmában is ünnepi a hangulat                    
elhaladok a Flórián mozi mellett        most elhagyatott       
homlokzata semmit sem változott        a tizenkettedik sorban ültem 
legszívesebben        fáradtan recsegtek székek            támlájuk 
kemény volt és kopott        ott voltunk az utolsó előadáson 
Apámmal           valami kalandfilm volt két pattogatott kukoricával 
elmosolyodom        két évtized múltán eszméltem rá
az igazi hős ő volt        a testemből kilopakodott 
emlékeket visszatömködöm        tekeregve tódulnak a napvilágra   
mikor az idő gyomron lő            
15:25        megérkezik Édesanyám            Apám        
helyett Apám        Édesanyám második férje        boldogságának 
letéteményese                    
fürdetünk        becézünk        megetetünk
eljövendő szép napokat hívunk segítségül        közel az alkonyat                
belelélegzek a valóságba    látom Apám tekintetét    polcomon van 
a pipája        egy fiókban útlevele        a XX. század legendája

Az első hó

a táj megszokott képzeteit az első havazás oldja fel        kifehérített 
lepedőként lebeg         tisztára mosott gondolatok kerülhetnek 
fejünk alá    kanyargó utakra galambok tesznek pontot    sokasodnak 
hátrahagyott nyomok            a kilencedik emeletről jól látható    
oly sok minden lényegtelensége            a végtelen táj 
felejtést adó mindenségében        egyre közelebb félreértéseinkhez
akik egymáshoz feszülnek összekulcsolódnak hajóláncszemekként
napfelkeltétől-napnyugtáig találgatom a napok nevét        csodál-
kozom az irány jelzők folytonos hibáin            aztán belenyugszom 
csak emberek vagyunk            és ugye majd újra bízhatunk 
életigenlésünk mindent föloldó erejében            örökkévalóságaink 
hozzánk simulnak        kívánunk valamit    egy gyermek születésével 
pillanatra megállítható az idő                az első havazás oldja fel 
e táj megszokott képzeteit            szomszédunk ablakából nézelődik 
hallhatatlan lelkét szólongatja percek óta