Apám a vörös fotelben
Apám a vörös fotelben
nehéz zuhatag volt sarokban pihenő akarat utóbb
észrevettem a fotel karfáit hosszú hajóhoz hasonlított
már nem emlékszem
mint sarokban vöröslő folt
mikor törekedett azzá válni
ami valójában volt
apró kockák domborodtak szövetében karfáinak végére
gömbölyű díszeket terveztek később megértettem
a 70-es évek
divatja szerint geometrikus formák összeillesztéséből született
milyen furcsa nem emlékszem
gyerekként ültem volna benne
Apám széke így mondták közben jelentőségteljesen
nézegettek a szoba sarka felé mintha ott lenne
pedig nem is volt ott fenékrészén kissé lefelé domborodott
komoly súlyt cipelt száz kilót
karfáinak gömbölyű díszein pihentek ujjai olykor
idegesen doboltak máskor ernyedten lógtak alvás közben
megnyugodtak
őrzök néhány fényképet a vörös fotelban üldögél körülötte
mosolyognak kivételes pillanatok lehettek
ajkukon megdermedt szavak egyikük bal vállára
támaszkodik
vajon ki lehet
kinyitom a hálószobaablakot belemártom arcom
a sötétségbe nincs válasz csak az élet játéktere
a legnagyobb szereppel mihez kezdesz vele mondta valaha
a vörös fotelben
. . . . . . . .
kísértő emlék kitölti szobánk holtterét szoborként áll
a virradat lassan teleaggatja szobáinkat fény-játékaival
arcod mellettem pihen párnák fehér dombjai között
vándorlok közeledek tekintetedhez
gyermekünk csendes szíved alatt áldottan kikerekedetten
várakozik a létezés küszöbén kávém kitartóan gőzölög
monitorfényem magába szívó örvény
engedelmes a klaviatúra könnyen gördül az egér gombja
tisztújító kongresszus papírforma csatlakozunk
a Föld órája mozgalomhoz minden fontos épület sötétségbe borul
rolóinkat ropogtatja vadul borongós az idő sapkám lehúzná
a Flórián téren lábait szétvetve
áll viharos szélben gyermekkoromban ugyanígy álltak
akkor a múló idő játszadozása mondaná Nagyanyám
huszonhárom évig gyászolta Nagyapám lassan oldódó
szavakkal olykor suttogott
ments meg Uram
lassan áradó mézédes zűrzavarban
a bevásárlóközpont és a piac között
már csöpörög lassan gurítod
zörög szombaton nagy a forgalom
a pénztárnál hosszú sorok mobiltelefonok távol vannak
ugyanazokkal a mozdulatokkal elmajszoljuk
kakaós csigánkat eszembe jut aminek nem kellene
nincs válasz csak az élet játéktere
az utcán szélroham rohan át
belém kapaszkodsz hosszúnak tűnik egy emberöltőnyi várakozás
mihez kezdesz vele
nyugalmunk apró szigete
húsz méterrel a felszín felett
bezárom ajtónk ebben a szélviharban ki nem mozdulunk
bólogatnak a fák porfelhő száll
lassan mintha sosem akarna véget érni
megterítem az asztalt gőzölög a leves apró tavak
inkább lekapcsolom a tévét nézzük sötétségét
felpolcolod lábadat kikerekedetten áldottan
ahogy orvosod mondta
számtalan csoda sűrűsödhet egyetlen mondatba díszes gerince
hozzásimul ujjaimhoz Lawrence Norfolk A Lempriére-lexikon
folyton a végességről olvasok
eszembe jut aminek nem kellene
törékeny nyugalmunk apró szigete
újra és újra belebotlunk néhány hírbe
kérem a tévékapcsolót sürgetsz inkább valami kellemes dolgot
nézel lassan oldódó szavakkal Anyámék megérkeztek
Salzburgba szálásuk kellemes alig két órája
sehol az eső panaszkodnak a gazdák hetek óta mi lesz
a terméssel nézzünk inkább filmet
Tolvajok városa krimi-dráma egy férfi kilépne a bűn világából
ágyban párnák között pihenteted sajgó csípőd lábad
23:14 monitorfénybe ülök mindent magába szívó örvény
klaviatúra tánc újra és újra előbújó emlék
az élet játéktere mi volt fontos miképpen múlik el
Apám a vörös fotelben
Sakk és Matt
azok a csodálatos nyári vasárnap délutánok összegyűltünk
az asztal körül a Kiscelli-hegy távoli látomásként ragyogott
körbeölelte a napfény délután három órakor Nagyanyám
süteményt hozott francia krémest mindig ugyanúgy
csomagolták a Jégbüfében átkötötték madzaggal engem
megnyugtatott a változatosság hiánya Nagyapám
fütyörészve sakkozott Apámmal a kisszoba függönyökkel
védett aranyszín félhomályában mikor nagy volt a csend
minden előzőnél megsemmisítőbb Sakk és Matt kiáltás következett
ebéd után tévét néztünk Tarzan szerepében
Johnny Weissmüller üvöltött őserdők mélyén harcrendbe
állított elefántokat oroszlánokat párducokat
és ott volt Csita a majom 8 üveg Kőbányai sör az asztalon
ujjbegyig égett a Kossuth cigaretta akkoriban megnyugtatott
a változatosság hiánya a főtitkár elvtárs
ismét baráti országban járt leszállt a gép volt ölelés ajkán
csókok körülöttem furcsa megjegyzések senki sem mosolygott
két háborút túlélt Nagyapám árnyas fák alatt galambokat etetett
a Kálvária tér napégette placcán akkoriban nem vettem észre
valami titok bujkál a vasárnapi csendben holtak sorfala
kimondatlan fájdalmak később megéreztem kötőanyaguk
súlyát idővel kényelmes szobát épített észrevétlenül
menekülő utak nélkül
. . . . . . . .
belelélegzek az ébredésbe csodával jövünk
a napfényre látunk vannak létező dolgok
amik nem láthatók kezeiddel kétségbeesetten markolászod
vajon mi a baj nyugtatgatunk
míg megtaláljuk okát felfúvódtál fáj nem érted
mi történik tizenkét nap létezés
nem ad válaszokat
csak rémületet aztán elrohan a HÉV Szentendre felé
kattogása előhívja szunnyadó vágyaid alig várod
hogy kimozdulhass hosszú hajad
összefogtad gumival Óbuda óvárosában szeretnéd tologatni
nyugtatgatlak még várni kell kicsit kávém forró
bekapcsolom a tévét tizenkétszer megtörli kezét Monk
a flúgos nyomozó francia voksolás az elnök vesztésre áll
ellenfele ugrásra kész szavaznak Görögországban is
van bennem egy emberöltőnyi remény
pelenkázunk etetünk babusgatunk tested és lelked
kiszolgáltatottabb már nem is lehetne szeretetünknek
belénk kapaszkodsz szétküldjük fényképeid a kibertérben
virágot veszek a Flórián téren Isten áld meg az Anyákat
a kocsmában is ünnepi a hangulat
elhaladok a Flórián mozi mellett most elhagyatott
homlokzata semmit sem változott a tizenkettedik sorban ültem
legszívesebben fáradtan recsegtek székek támlájuk
kemény volt és kopott ott voltunk az utolsó előadáson
Apámmal valami kalandfilm volt két pattogatott kukoricával
elmosolyodom két évtized múltán eszméltem rá
az igazi hős ő volt a testemből kilopakodott
emlékeket visszatömködöm tekeregve tódulnak a napvilágra
mikor az idő gyomron lő
15:25 megérkezik Édesanyám Apám
helyett Apám Édesanyám második férje boldogságának
letéteményese
fürdetünk becézünk megetetünk
eljövendő szép napokat hívunk segítségül közel az alkonyat
belelélegzek a valóságba látom Apám tekintetét polcomon van
a pipája egy fiókban útlevele a XX. század legendája
Az első hó
a táj megszokott képzeteit az első havazás oldja fel kifehérített
lepedőként lebeg tisztára mosott gondolatok kerülhetnek
fejünk alá kanyargó utakra galambok tesznek pontot sokasodnak
hátrahagyott nyomok a kilencedik emeletről jól látható
oly sok minden lényegtelensége a végtelen táj
felejtést adó mindenségében egyre közelebb félreértéseinkhez
akik egymáshoz feszülnek összekulcsolódnak hajóláncszemekként
napfelkeltétől-napnyugtáig találgatom a napok nevét csodál-
kozom az irány jelzők folytonos hibáin aztán belenyugszom
csak emberek vagyunk és ugye majd újra bízhatunk
életigenlésünk mindent föloldó erejében örökkévalóságaink
hozzánk simulnak kívánunk valamit egy gyermek születésével
pillanatra megállítható az idő az első havazás oldja fel
e táj megszokott képzeteit szomszédunk ablakából nézelődik
hallhatatlan lelkét szólongatja percek óta
