Zingi-zeng, bingi-bong és kilimpi-kalimpál a szív nagy magányában.
Nincs, aki hallja kicigi-kacagását, nincs, aki lássa zikigi-zokogását.
Artéria és véna hálójában, a testburok zárkájában szomorúság gyötri.
Jó lenne nem egyedül figyelni mindenre, nem egyedül csinálni és elviselni mindent, és nem egyedül felelősséget vállalni mindenért.
Társra vágyik a szív, arra az igazira, aki minden pillanatában erősíti és felszabadítja, akivel közösen hozhat döntéseket, akivel közösen vállalhat felelősséget.
De ha néhanap közelít hozzá egy másik szív, csak a testfalakon keresztül érzik egymást, csak a sóvárgás nő a tompa lüktetéstől.
Hiába fordul tehát akárhány szív felé, egy magafajta, egy ugyanolyan nem tudhat segíteni.
Nem képes megszabadítani őt énbörtönéből, nem tudja kirángatni a saját rabságából, hiszen ugyanabban az énbörtönben tengődik, ugyanabban a saját rabságban senyved.
A beteljesületlenségbe, a csalódásba belebetegszik a szív.