243 Megtekintés 8 Perc

Fény

Light

Zingi-zeng, bingi-bong és kilimpi-kalimpál a szív nagy magányában.
Nincs, aki hallja kicigi-kacagását, nincs, aki lássa zikigi-zokogását.
Artéria és véna hálójában, a testburok zárkájában szomorúság gyötri.
Jó lenne nem egyedül figyelni mindenre, nem egyedül csinálni és elviselni mindent, és nem egyedül felelősséget vállalni mindenért.
Társra vágyik a szív, arra az igazira, aki minden pillanatában erősíti és felszabadítja, akivel közösen hozhat döntéseket, akivel közösen vállalhat felelősséget.
De ha néhanap közelít hozzá egy másik szív, csak a testfalakon keresztül érzik egymást, csak a sóvárgás nő a tompa lüktetéstől.
Hiába fordul tehát akárhány szív felé, egy magafajta, egy ugyanolyan nem tudhat segíteni.
Nem képes megszabadítani őt énbörtönéből, nem tudja kirángatni a saját rabságából, hiszen ugyanabban az énbörtönben tengődik, ugyanabban a saját rabságban senyved.
A beteljesületlenségbe, a csalódásba belebetegszik a szív.
Szörnyű lázrohamába még az idő is beleragad, mégse a halál jelentkezik érte, mégse a vég nyúl feléje.
A remény sejlik fel, hogy megvan a társ, mindig is megvolt, vagyis meg lehetett volna.
Nincs is olyan messze, vagy tán egészen közel van, és a kezdetektől fogva létezik, épp, mint a szív.
Ő az a másik, a másik fél, akivel eggyé válhat a szív, és a két félség feloldódik az egészségben.
Ez volt hát, ennek a hiánya, minden bajnak okozója eleddig.
És most végre vége a szűk esztendőknek, a hiábavaló életnek.
Értelem és érzelem többé nem egymással nehezen összeegyeztethető távoli rokonok.
Szív és agy, ím, szintézisben.
Örök mi az én meg én helyett.
Szellem és lélek kitölti a testet, ami így legyőzhetetlen és sérthetetlen.
És ha valaki megkérdezi, emlékszünk-e, milyen volt azelőtt, hogyan is bírtuk a sok önellentmondást, összehangolatlanságot, egyszer az egyiknek, másszor a másiknak kiszolgáltatva, bizony, nem találunk majd szavakat.
Néhány emlékfoszlány talán meglesz még itt-ott, az izomzatban egy mozdulattöredék, a bőrön egy érintésfoszlány.
Esetleg egy vékony érzés, egy apró gondolat.
Talán felidézhető az a szerencsétlen, magányos, kiszolgáltatott világ, s benne a szerencsétlen, magányos, kiszolgáltatott agy és a szerencsétlen, magányos, kiszolgáltatott szív.
Már csak a miheztartás végett, hogy annál jobban örüljünk az új életünknek.
A vértől pezsgő gondolatoknak, s a gondolatoktól hemzsegő vérnek.
Ami tiszta és meleg.
Fény.

***

Attila Berka
Light

Crang-clang, brong-bong and bobble-wobble the heart in its huge solitude.
There is no one, who listens to its lighty-laughter, who sees its swoby-sobbing.
In the net of artery and vein, in the jail of the body shell it is tortured by sadness.
It would be good not to bear in mind everything, not to do everything alone and not to take responsibility for everything.
The heart longs to have a mate/partner, the right one who strengthens and frees it in every moment, and with whom it shares decisions and takes mutual responsibility.
If sometimes another heart approaches they feel each other only through the walls of body, only desire grows from the blunt pulsation. 
It is useless to turn to many similarly-other hearts, a same-type cannot help. It cannot release the heart from its own-imprisonment, cannot free it from its own jail as they share the same own-prison and suffer the same captivity.
The heart gets sick from unfulfilment, disillusionment.
Even time is clogged in its horrific bout of fever, nevertheless, neither death vindicates, nor finitude reaches for it.
Hope is looming that the mate is found, it has always been there, or rather it could have been. It is not that far, or it is rather in closeness and it has always been since the beginning of time, just like the heart.
That is the other, the other side with whom the heart can unite and can halfness dissolve in wholeness.
This was it, the lack of it has caused every misery so far.
And now it is finally over, it is the end of lean years and useless life.
Ratio and emotion are not hardly compatible distant relatives anymore.
So are heart and brain in synthesis. 
Endless we instead of me and me.
Mind and spirit fill the body that becomes invincible and inviolable.
And when someone asks if we remember what was it like before, or how we could bear the very many self-contradictions and imbalances, that made us vulnerable for one or the other, we rather cannot grasp any words to utter.
Some memories might be here and there, some fragment movements in the muscles, or traces of touches on the skin.
Perhaps a thin feeling, a small piece of thought.
That miserable, lonely, vulnerable world might be recalled, and that miserable, lonely, vulnerable brain and that miserable, lonely, vulnerable heart in it.
Just to know where we are, to be able to enjoy our new lives.
To the thoughts sparkling with blood and the blood sparkling with thoughts.
That are clean and warm.
Light.

Podlovics Éva fordítása

1976, Budapest) 2006-2022 a Spanyolnátha szerkesztője. Kötetei: Lada Béla nem hal meg (Spanyolnátha, 2009); Hosszúkávé külön hideg tejjel (Spanyolnátha, 2010); Anómia (Irodalmi Jelen, 2017).