139 Megtekintés 20 Perc

Eliramlik az élet – Az igazi Petőfi

Petőfi tanácskozásra hívta Dohány utcai lakásába Jókait, Vasvárit és Bulyovszkyt. Jelen volt Júlia is.
          ─ Ó, az az átkozott magyar Lafayette! illette e szavakkal a halogató Klauzált.  
          ─ Sürgősen tennünk kell valamit, különben kifogja a szelet a vitorlánkból! Pedig megírtam a Nemzeti dalt!
És nyomban felolvasta tűzzel, szenvedéllyel a hajnalban elkészült, buzdító versét. Társai tapssal jutalmazták előadását, Vasvári meg is jegyezte:
          
Ez olyan lelkesítő, Sándor, hogy azonnal nekimennék egy regiment németnek!
Jókai mindjárt papírost és irónt ragadott.
          
Szedjük mi csokorba a tizenkét pontot!
          
Úgy van!
Nagyjából megvolt már ez a fejekben, úgyhogy hamar elkészültek vele. Jókai felolvasta a pontokba foglalt követelést, a fél tucat hallgatóság egyöntetű megelégedésére.
          
Na, ehhez mit szóltok, szarháziak! tette „költői” kérdését Sándor a képzeletbeli ellenség felé.
Vasvári felindultan hadonászott Petőfi sétapálcájával, mint kanász a bottal. Legnagyobb meglepetésére a bot feje levált, egy vékony penge röppent ki belőle. Még jó, hogy senkit se sértett meg. A gyilok, mindnyájuk megdöbbenésére egyenesen az ajtófélfába fúródott. Rövid csend után Sándor így kiáltott:
          
Ez jó jel, barátaim! Bécs felé áll a szurony! Mutatja az utat!
          
Akkor gyerünk a Pilvaxba! kiáltott Bulyovszky, mire föl is kerekedtek.
Alig fértek be, annyira tele volt a kávéház, amint azonban megtudták, hogy Petőfi érkezett, szorítottak nekik helyet. Jókai föllépett egy asztalra, s emelkedett hangon felolvasta a Tizenkét pontot. Éppen befejezte, Sándor már ott állt a helyén és nagy átéléssel elkezdte: Talpra magyar, hí a haza! / Itt az idő, most vagy soha!…
A füsttől fekete boltívek alatt még ilyesmi nem hangzott el, meg is volt a hatása. A második versszak végét már közösen skandálták: A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!
Mennyezetet hasogató üdvrivalgás tört ki a végén! A legtöbben vérmérsékletük szerint bírálták a Habsburgok szemellenzős politikáját, egyidejűleg fellángolt a vita is: most akkor hogyan is kellene elkezdeni ezt a forradalmat?! Ám ebben a pillanatban felszakadt az ajtó, egy fiatalember rohant be és minden teketória nélkül felugrott a biliárdasztalra:
          
Polgártársak, magyarok! Most érkeztem hajón Pozsonyból! A pozsonyi ifjúság küldötte vagyok! Nagy hírt hoztam: Bécsben tegnap kitört a forradalom! Metternich megbukott! A nép fegyvert fogott, barikádokat emelt!
Másnap, március 15-én, a megbeszéltek szerint a törzsközönségnek találkoznia kellett a Pilvaxban. Petőfi, Jókai és még néhány ifjú meg is jelent reggel nyolc óra körül és elhűlve néztek körül. A költő erre a napra leborotválta kecskeszakállát, csak a bajuszát hagyva meg. Zsinóros fekete atillát viselt, ezüstgombjait Júlia félórája fényesítette ki, a hajtókára szélesen kihajtotta fehér inggallérját. Vállán átvetve vörös selyemszalag, amelyről deréknál görbe kard lógott alá. Fején pörgekalap, rajta piros toll libegett.
          
Hol vannak a többiek? jött indulatba Sándor. Akkor hát csak szalmaláng volt a tegnap esti lelkesedés? Vagy így megijedtek volna a nagy lehetőségtől? Negyedórát várunk, aztán nekivágunk!
Minthogy senki sem jött, elindultak az orvostudományi egyetem felé. A hajdani jezsuita kolostor tömör falai között elbizonytalanodott a kis csapat. De a mindenre elszánt Sándornak helyén volt a szíve, bátran vezette őket a tantermek felé, ahol javában folytak az előadások.
          
Éljen a szabadság! lökte be Petőfi a termek ajtaját, amin a többiek is felbátorodtak, és átvették a hazafias szólamokat.
          
Vesszen a zsarnok!
          
Itt van az idő! Álljatok mellénk!
          
Metternich már messze futott!
Jókai az oktató ellenkezése dacára az első teremben felolvasta a proklamációt, Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Miután az udvarra tódultak a hallgatók az eső eleredt a szabad ég alatt hangzott el ismét a Tizenkét pont és a Talpra magyar! A fellelkesült orvostanhallgatók közül többen csatlakoztak a távozó „forradalmi” ifjakhoz. Senkit sem érdekelt a kavargó havas eső, mentek a politechnikum diákjaihoz, majd a mérnökökhöz, a jogászokhoz, számuk percről-percre növekedett. A szeminárium csarnokában eléjük lépett egy szigorú képű professzor és nagy pátosszal kiáltotta:
          
Uraim, a törvény nevében felszólítom…
További szavait elnyelte a sokaság felzúdulása, így az ellenálló tiltakozó elkotródott. A diákok lerohantak az utcára, egyesülve a tömeggel, s Jókai és Petőfi szavait immár mennydörgő tetszés követte, mely elhallatszott a belváros valamennyi zugába. Vajon Budán, a Károly laktanyában is meghallották? S ha igen, elindítja-e Lederer városparancsnok a gránátosait, s bele merészelnek-e lőni a tömegbe?
          
─ Most menjünk el a cenzorhoz kiáltotta Vidacs János , és vele írassuk alá a proklamációt meg a Nemzeti dalt!
Petőfi nyomban lehurrogta:
          
Cenzorhoz nem megyünk! Többé nem ismerünk el semmilyen cenzort!
Viharos helyeslés követte szavait, s elindult a legközelebbi nyomdához. A tömeg a Nemzeti Színháztól egész a Ferenciek templomáig ért, de mindenhonnan siettek a számukat növelni. Petőfi balra fordította az emberkígyót, egyenest a Károlyi-palota felé, hiszen a Szép utca sarkán állott Landerer és Heckenast nyomdája. Az ifjak, ahogy az épületbe tódultak, Landerer Lajossal találták szembe magukat.
          
Miben lehetek az urak szolgálatára?
Sándor átnyújtotta a kéziratokat.
          
Ezt a két munkát szeretnénk kinyomtatni.
          
Lássuk csak igazította meg a nyomdász a szemüvegét. Nem látom rajta a cenzor engedélyét. A legnagyobb sajnálatomra, lehetetlen.
Ezen az ifjak megütköztek, élükön Petőfivel: a nyomdász törvénytisztelő magatartását kifelejtették a számításból. Semmiképp nem állt szándékukban erőszakot alkalmazni, úgyhogy tanácstalan, néma szemmel kérdezgették egymást. Eközben Landerer odasündörgött a hozzá legközelebb álló forradalmárhoz, Irinyi Jánoshoz, és halk tanácsot adott neki.
          
Uram mutatott a néhány méterrel odább álló öntöttvas gyorssajtoló szerkezet felé , foglaljanak le egy gépet…
Irinyi szemében értelem gyulladt, odaugrott a nyomdagép mellé és hangos szóval mondta:
          
Eme sajtót a nép nevében lefoglaljuk!
          
A népakaratnak ellent nem állhatok csóválta Landerer a fejét és a szedő dolgozói felé intett Lássanak munkához!
A nyomdászok varázslatos gyorsasággal dolgoztak; úgy kapkodták az apró ólombetűket, hogy szemmel követni sem lehetett. Ahogy az első példány elkészült, Sándor már rohant is vele az utcára, s lobogtatta. A hangja remegett a ritka pillanat boldogságától.
          
Íme, barátaim, polgártársak! A szabad sajtó legelső szülöttje!
Ismét elszavalta a Nemzeti dalt, amire szűnni nem akaró ujjongás támadt. A házfalak fölerősítették a hangorkánt, a mellékutcákban is zengett a vivát. Pest ilyet még soha nem ért meg. Senki sem tágított, hiába zuhogott az eső, mindenki akart volna az új versből egy példányt. Hamarosan kötegével hordták ki és röptették széjjel a lapokat a forradalom ifjai.  
Jókai magasabb volt Sándornál, s miután elzengte a Tizenkét pontot, így kiáltott.
          
Eljárt az idő, honfitársaim. Most menjünk ebédelni valamennyien békességgel! Hanem délután legyetek a Múzeum-kertben, hogy még magasabbra lobbantsuk a revolúció lángját!
A tömeg lecsendesedett, az eső elállt, majd’ mindenki összecsukta ernyőjét és elindult haza. Petőfi néhány társával benézett az útba eső lapszerkesztőségekbe, nyomatékosan figyelmeztették a munkatársakat, hogy kiadványaikat mostantól cenzúra nélkül kell nyomtatniuk! Néhány ifjú küldött elment a Nemzeti Színházba, és megkérték a direktort, hogy este a Bánk bán kerüljön bemutatásra a Két anya gyermeke helyett.
Otthon Sándor összecsókolta Júliát és ellelkendezte neki a történteket. A nő vele örült és kijelentette, hogy délután már nem akar itthon maradni egyedül. A költő úgy ítélte meg, a helyzet nem veszélyes, feleségével együtt ment a népgyűlésre. Rengetegen sereglettek össze a Nemzeti Múzeum oszlopcsarnoka előtt, Petőfi beszédet mondott a lépcsősor baloldali párkánytalapzatán. Utána a Nemzeti dalt egy fiatal színész szavalta el nagy sikerrel.
A fellelkesült tömeg azt skandálva, hogy „most vagy soha!”, a Városházhoz vonult. Akik befértek a tárgyalóterembe körülvették a városatyákat és csatlakozásra szólították fel őket a Tizenkét pont elfogadtatásával együtt. A megrémült polgár urak rettegve figyelték az ázott, saras ifjakat, akik közül némelyek még az asztalra is felugrottak. Némi kis huzavona után megköttetett az egyezség, a tanács tagjai elfogadták a követeléseket, és hozzájárultak a Forradalmi választmány megalakulásához. Tagjai Nyári Pál alispán, Rottenbiller Lipót alpolgármester és Klauzál Gábor lettek.
          
Katonák jönnek! kiáltozták a tömegből itt is, ott is.
Senki sem ijedt meg, sőt azt kezdte zúgni a sokaság:
          
Fegyverbe! Fegyverbe!
          
Megyünk Budára! vezényelt Petőfi. Júliám, téged nem akarlak veszélynek kitenni! Siess haza, este együtt nézzük meg a Bánk bánt!
A tömeg a hajóhídon Petőfivel az élen átvonult Budára, egyenesen a helytartó budai székházához. Sándor és a választmány tagjai akadálytalanul hatoltak az épületbe, a megrémült helytartótanács tagjaival elfogadtatták a Tizenkét pontot, eltöröltették a cenzúrát, és kieszközölték Táncsics Mihály szabadon bocsátását, akit sajtóvétség és izgatás vádjával 1847-ben ítéltek el.
Petőfi mégsem tudott ott lenni a színházi előadáson egyéb fontos elfoglaltsága miatt, pedig olyan össznépi ünnepélyt még nem láttak a teátrum falai. Elkezdték ugyan az operát, de egyszerre csak beözönlött az ünneplő tömeg, s minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. A karzatról segítő kezek nyúltak le, s húzták fel, akiket tudtak. A Bánk bán félbeszakadt, a közönség a Marseillaise-t követelte, s a zenekar nyomban el is játszotta. Ezután Egressy Gábor szavalta el a Nemzeti dalt, az összezsúfolódott sokaság jobbját esküre emelve harsogta a versszakok záró sorait: Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!…
Következett a Szózat, a Himnusz, majd kezdték emlegetni Táncsicsot. Jókai vállalta magára a feladatot, föllépett a színpadra és így szólt:
          
Polgártársak, kedves honfitársaim! Táncsics Mihály fáradt és beteg, nem jelenhetett meg itt körünkben! De köszöni mindenkinek az érte hozott áldozatot, és boldog, hogy népe fellázadt a zsarnok ellen! Hatalmas ujjongás fogadta szavait. A szép Laborfalvi Róza a színfalak mögül előlépett és egy kokárdát tűzött a délceg író mellére. A színésznő egyetlen pillantásával lenyűgözte Jókait, ifjú lelke azonmód fellobbant. Mint ki egy másik világra ébredt, tekintett ismét a közönségre. Éljen a szabadság!
Mindenki utána harsogta, de ő egyedül csak Laborfalvi Róza átütő, szenvedélytől fűtött hangját hallotta:
          
Éljen a szabadság!

„Nyírkátán születtem 1957-ben, az általános iskolát szülőfalumban végeztem, majd a középiskolát Tiszavasváriban és Budapesten fejeztem be. Civil foglalkozásom vegyésztechnikus, hosszú évekig dolgoztam a gyógyszeriparban, mialatt zenei vonalon képeztem tovább magam. Az ORI vizsga megszerzése után mint hivatásos előadóművész, zenekari tag, tíz évig kötődtem a színpadhoz. Az újságíró stúdió elvégzése után kezdődött írói pályám, számos novellám, regényem jelent meg, de írtam meséket, színdarabot, librettót. Munkásságom többféle tematikát mutat: rövidebb írásaimban vissza-visszatérek a Nyírség tájaira, örökítem meg a szülőföld karaktereit. A kortárs irodalomban szívesen kísérletezem, átmerészkedve a realizmusból az abszurd és szürreális stílusokba. Regényeim zöme történelmi, amelyek magas példányszámokat értek meg, mostanság az életrajzok írásában igyekszem kiteljesedni. Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek, a Szépírók Társaságának, a Történelmiregény-írók Társaságának. A kilencvenes évek közepén indultak az író-olvasó találkozóim és előadásaim, amelyek során ellátogattam az ország számos könyvtárába, iskolájába határokon innen és túl. Ha tehetem, ma is szívesen teszek eleget a felkéréseknek.” (Cselenyák Imre)