74 Megtekintés 71 Perc

Társasági élet Szatmár vármegyében

Szendrey Júlia társasági és bálozási szokásai

Szeretett társaságba és bálokba járni Szendrey Júlia?
Társasági élet Szatmár vármegyében – Szendrey Júlia társasági és bálozási szokásai

1840 júliusában Szendrey Ignác nagyobbik lányát, Júliát (Keszthely, 1828. december 29. – Pest, 1868. szeptember 6.) tizenegy éves korában a Tänzer Lilla vezette kiváló reformkori, pesti leánynevelő intézetbe íratta be bentlakó növendékként.[1] Előtte két évig már Festetics Vincéné Wenckheim Franciska mezőberényi intézetében tanult. Szendrey Ignác gondos apaként társadalmi osztályának megfelelő képzést kívánt biztosítani lánya számára. A Festeticsek, majd később a Károlyiak nagy kiterjedésű birtokait igazgató inspektorként jó anyagi körülmények között élt családjával, így finanszírozni tudta lánya taníttatását.[2]

A Tänzer- (később Lejtei-) intézetet – ahol a művelt honleány és jó feleség szerepére, illetve a társasági életre készítették fel a lányokat – a magyar politikai és kulturális elit családjai választották gyermekeik számára. Az 1830-as években például itt tanult Kölcsey Mária és Kölcsey Antónia (1821–1876)[3], Kölcsey Ferenc unokahúgai, illetve Puky Katica, Fáy András rokona és Bártfay Lászlóné keresztlánya, Barthos Paulina (1820–1852?), Kölcsey Antónia barátnője, valamint tíz évvel később Wersényi Rozália (1824–1887 után?)[4] és Wersényi Katalin (1827–1863 után?)[5], Wesselényi Miklós házasságon kívül született lányai, akiket a hivatalos iratokban gyámleányokként tüntettek fel.[6] Szintén a lánytanoda növendéke volt az 1840-es években, három éven keresztül Csapó János ügyvéd gyermeke, Csapó Mária (1828–1896) – a későbbi Vachott Sándorné, az első női szerkesztők egyike –, Petőfi szerelmének, Csapó Etelkának a nővére. Csapó Mária visszaemlékezésében Szendrey Júliát a legkiválóbb tanulók között említi, aki igencsak törekedett kitűnni a többiek közül. Emlékeiben így élt alakja: „A dicsvágy, Petőfiné kedélyének már az intézetben is jellemzője volt, hol mint kor- és tanulótársnék együtt voltunk. – Kétségkívül a legkiválóbb tanulók közé tartozék, – de ő legkitűnőbb óhajtott volna lenni. Bántá őt, szemlátomást elkedvetleníté, ha más leányka is kitűnt, s dolgozatait a világ minden kincséért sem mutatta volna meg előre egyik tanuló társnőjének sem, nehogy talán valamelyik átvegyen tőle valamit, vagy épen meghaladja, – sem útba nem igazítá, ha valamelyik elfelejtett valamit, – úgy hogy míg engem például, ki vele ellenkező kedélyű s természetű valék, s a legszívesebben segítettem, ha lehetett, a gyöngébbeknek, – valamennyien szerettek, őt kívülem, egyetlen egy sem tűrheté.”[7]

A pesti intézet tanulója volt a hasonló társadalmi osztályhoz tartozó Flekl Mária is, akinek családja később Téreyre magyarosította nevét. Édesapja ugyanúgy jószágigazgató volt a Károlyi családnál Nagykárolyban, mint Júlia apja Erdődön. Az egyező családi háttérrel bíró két lány már Pesten, az intézetben összebarátkozott, ami szöges ellentétben áll a másik iskolatárs, Csapó Mária fenti leírásával. A Tänzer-intézetben tanuló lányokat – így Szendrey Júliát is – számolni, írni, rajzolni, festeni, táncolni, zongorázni és idegen nyelvekre – németre és franciára – tanították. Ezenkívül a társasági élet illemszabályai mellett a magyar nyelv, irodalom, történelem és földrajz ismereteibe is bevezették őket. A nevelőnő maga tájékoztatta a szülőket gyermekük előmeneteléről. Szendrey Júlia édesanyjának például a következő sorokat küldte: „Leánykájával, Júliával, a legnagyobb mértékben meg vagyok elégedve. (…) Mesterei minden elvérését [!] teljesíti, mindig szorgalmas, minden tárgyban, engedelmes, figyelmes és mindig vidám is, így hát mindnyájan nagyon megkedveltük, [s] úgy tűnik, ő is igen szívesen van itt.”[8] Júlia – ahogy a szüleinek küldött leveleiből kiderül – a táncórák mellett kedvelte a „klavirórákat” is.[9] Lauka Gusztáv – aki jól ismerte Júliát, hiszen apja, Lauka János uradalmi főmérnökként szintén a Károlyi grófok alkalmazásában állt Erdődön – ugyanezt erősítette meg: „a zongora, könyvek és virágok voltak legkedvesebb társai”.[10] Majd így folytatta a fiatal lány jellemzését: „Lelki tulajdonaira azért nem volt se rátartó, se féltékeny. Kedélyes volt az ifjakkal, játszott és örült a gyermekekkel. Mindenki éledhetett szivmelegétől, de kiváltságokat nem osztogatott. Valami pajzánan komoly volt egész lényében, a mi vonzott és bátortalanitott… egyformán kedves és szeretetreméltó volt mindenki irányában. Szívjósága pedig annyira uralkodott mindenen, a mi az öntetszelgés vagy hiúság fogalmait érintheté, hogy egy-egy gyöngébb zongorázó után már azért se lépett föl, nehogy azt diadalával elkeserítse. Sokáig nem szeretett se mulatni, se gyönyörködtetni. Hirtelen magába zárkózott és szótalan lett. Ilyenkor, ha ő maradt is, de gondolatai máshol jártak.”[11]

Lauka Gusztáv Petőfit is ismerte, barátságuk 1843 júniusában Pesten vette kezdetét, így természetes volt, hogy Petőfi Sándor erdődi udvarlásai alkalmával családja házában szállt meg. A költő házasságkötésénél is fontos szerepet töltött be Lauka Gusztáv testvéreivel, Józseffel és Terézzel együtt. Tomasekné Lauka Teréz[12] intézte a vegyes házasság ügyeit, öccse, József uradalmi segédügyész tanú volt az esküvőn, ahol Gusztáv is megjelent.[13]

Júlia meghitt, bizalmas barátnőjével, Térey Marival folytatott levelezésében egyik alkalommal beszámolt Pacher Andante zongoradarabjának gyakorlásáról és megköszönte a számára küldött kottát.[14] Naplójában pedig említette, hogy megvan neki Chopin Etude-je, amit igen szeret.[15] Mari is szeretett zongorázni – a levelekből kiderül ez –, amit még inkább erősített Ábrányi Kornél iránti beteljesületlen szerelme.[16] Lauka Gusztáv így kommentálta plátói románcát: „Júlia szerencsésebb volt nálánál. Ő legalább bizonyos időre kiköthetett a tündér szigetben és illúziói a szigettel együtt merültek el.”[17] A Károlyi Hangász Egylet tagjaként jótékonysági hangversenyeken is fellépett a Térey lány. Pár dal lefordíttatására és eléneklésére Júliát is felkérte az utolsó farsang hétfőn, 1847. február 15-én rendezett koncertjükön. „Egyiknek valami szegény áriának kellene lenni, néked vannak ilyenek igen szépek, csak magyarra kell fordíttatni, az pedig csak pár szavadba kerül, második dalnak, igen tetszők lennének azon szép magyar dalaid, melyeket Horváthtal énekelnétek; Kirch ugyan irt Pestre valami magyar dalokért, ezen czélra, de ezek addig meg nem érkeznek. – Talán Horvátot is reá beszélhetjük ha Te énekelsz, hogy ő is a Wanderert elénekelje”[18] – írta Térey Mari levelében.

Szendrey Júlia, miután az intézetből hazatért, Térey Máriával levelek útján és személyes látogatások során tartotta a kapcsolatot 1845-től egészen 1848-ig. Leveleiben Marimként szólította meg, a barátnő pedig Júliámnak, az aláírások is Marid és Júliád névvel szerepeltek a küldeményekben. A fennmaradt harminckét levélben a barátnők leányéletük titkait, érzéseiket, vonzalmaikat, a társasági eseményeket, ismerőseik, udvarlóik jellemvonásait, látogatásait osztották meg kölcsönösen egymással.[19] Levelezésük kiváló forrásanyagot jelent Júlia bálozási szokásainak és társasági életének feltérképezéséhez és megismeréséhez, ezért a továbbiakban ezek a szempontok vezérelnek a levélrészletek kiválasztásában és bemutatásában.

Egymás szórakoztatása versek, prózák felolvasásával, zongorázással vagy különféle darabok eléneklésével a társasági élet szerves részét képezte a korszakban, ami természetesen könnyedén valósulhatott meg az akkor általánosnak mondható zenei és irodalmi műveltség, kellő olvasottság révén. A szórakozás egyik formája volt a közös zenélés is, egy ilyen alkalmat említ Mari 1845 augusztusában írt levelében, amikor vendégeikkel, a zenészekkel, a grófnő családjával és Schreinerékkel az estét muzsikálással töltötték házukban.[20] Bár Júlia nem vonta ki magát a házi mulatságokból és a szívélyes látogatásokból, mindennapjai azonban nem voltak annyira bővelkedők eseményekben, mint barátnőjének hétköznapjai, mivel hasonló alkalmakról nem gyakran számolt be neki. Változás ebben Petőfivel való találkozását követően történik, gyarapodik az udvarlók száma is, sőt megkérik a kezét 1847 elején, emellett egyre több vendég fogadásáról számol be Marinak. Egyike ezeknek a hétvégi mulatozásról és látogatásról szóló levele: „Vasárnap délután ide gyülekeztek az erdődi szépségek – persze Janka, mint primadonna, köztük – s mi tánczoltunk nagyba, s természetesen, mulattunk. Jó volt a táncz, legalább nem kellett oly sokat beszélni, mi okból klaviroztam is, hogy végre minden csárdástudományomnak vége lett. Másnap szolgabirónk kiséretében Szinfaluba mentünk két kocsival (azaz bizony egy kocsi sem volt közte, mert az egyik szán, a másik szekér volt) és estig ott mulattunk. De mikor aztán haza jöttünk, meg voltunk akadva, mert ámbár Carolina itt volt, még se igen folyt a discurs, mert a kis Andricska csak akkor szólt egy szót, ha épen elkerülhetlen szükséges volt. Másnap reggel indult haza lovagunk [U. Endre]; lovagot mondok, mert lóháton volt. Nem hiába mondja a német: »alle guten dinge sind drei,« mert nekem is ez a harmadik lovagiasan megjelenő gavallérom. Cavalier intime! Isten segitse, jobban mint a többit, mondják sokan; én csak nevettem, s gondolom magamban, hogy akkor majd erre fogják aztán mondani: »szegény tatár!«… A többiek, kiknek semmi köze és jogok hozzá, egészen entzückt vannak szépségétől, jó módjától, s minden mozdulatától. Persze az öregek is. Na, én se vagyok ellene, hanem arról nem tehetek, hogy még most nem tudok hideg, érzéketlen szemeihez szokni, s ha rá nézek, mindég kedves, szenvedélyes Ő-m képe tolakodik előmbe, ki, ha rám nézett, szemében láttam forró lelkét lángolni.”[21] Szintén 1847 márciusában egy névnapozást is megemlít barátnőjének: „A szolgabirámnak mondd meg, hogy igen örülnék, ha e hó 18-án jönne Erdődre, mert mulatni akarunk ekkor Pákh fiscalisnál, ki a névnapját fogja ekkor tartani; már Szatmárról is igérkeztek ki többen e napra.”[22]

1845 augusztusában viszont még azért szabadkozott egyik alkalommal Júlia, hogy „oly szegény eseményekben” Erdőd, nem sok minden történik itt.[23] Egy másik levelében Mari is azzal kezdi mondandóját, hogy „károlyi egyszerüségünkből alig találok érdemes tárgyat az irásra”, a folytatásban viszont mégis elkezdi sorolni a történéséket: „Még sem hagyhatom emlités nélkül, hogy Karátsony estvéjét és Szilveszter estvéjét igen jól töltöttük, az elsőt itt nálunk, a másodikat Rábáéknál és végtére most vasárnap 11-dikén Elbelnénél mulattam.”[24] Minden bizonnyal az egykori pesti társasági, kulturális életükhöz viszonyítva fogalmazzák meg mindezt.

Ha 1845-ben szűkebb társasági vigasságokról és vendégségekről nem is, viszont bálokról Júlia is gyakrabban írt Marinak. Sajnálatát fejezte ki 1845. augusztus 11-én keltezett levelében, hogy mióta hazajött barátnőjétől, beteg, de nagyon reménykedett abban, hogy felgyógyul és el tud menni a szatmári bálba. Nagyon szeretett volna ott lenni, ezért megkérte Marit, vegyen neki a kereskedőnél egy pár fehér Zeiget, azaz báli cipőt. „Még most sem hagytam föl azon gondolattal, hogy a szatmári bálba mehessek, mert hiszen még az 9 nap, és addig még mind meggyógyulhatunk, s aztán hirtelen honnan kaphatnék czipőt” – jegyezte le levelében.[25] Ebben az időben a divatos, könnyű báli tánccipőt – ami az 1870-es évekig divatban volt – angol területen slippersnek, a német vidéken Zeignek nevezték. A lapos, vékony talpú, kényes atlaszselyemből készült fehér vagy színes báli cipőt a petrezselymet nem áruló lányok jellemzően egy bál alatt széttáncolták.

Könnyű báli, fehér tánccipő, 1845

Könnyű báli, fehér tánccipő, 1845

Sajnos báli ruhákról nem esett szó a levelekben, de Júlia édesapja minden bizonnyal akkor is komoly hangsúlyt fektetett lánya megjelenésére és báli öltözékéről hasonlóan gondoskodott – ha otthon vagy ha úton volt akkor is –, mint később kisebbik, bálozó lánya, Mária esetében, akinek 1857. január 23-án Mágocsról a következőket írta: „Jelen soraimmal arra figyelmeztetlek, hogy öltözetedre nézve azt nem akarom hogy útolsó légy, ’s ha mi hát szükséges vegyétek meg – ’s ha nem telnek a kezeidnél lévő pénzbül, folyó hó 29én érkezendvén haza majd pótolandom.”[26]

Mari csupán egyszer említett 1846 februárjában egy álarcosbált, ahol a Pestről hozatott maskarában kívánt megjelenni: „Bé jössz-é Károlyba az utólsó farsangi napokra, és a vasárnapi bálba álarczba szándékozol-é menni, vagy csak közönségesen, én ezt igazán kivánnám tudni, úgy mint azt is, hogy összebeszéltél-é már valakivel egyformán álarczba öltözni, vagy is egy szóval van-é társnőd, mert ugy reménylem hozzánk jöttök, és igy nékem ezt tudnom kell az elrendezés miatt, hidd titkon fogom tartani ha álarczba találsz menni. Jó volna egyformán öltözködni ha még magam is megyek, de ez lehetlen, mert én öltözetim Pestről kapom, mit Károlyba utánozni nem lehet.”[27]

A ruhakiegészítőkről hasonlóképpen nem társalgott a két barátnő, de amikor Júlia Nagykárolyban felejtette két rokokó tűjét és rózsaszín hajpántlikáját, akkor egyik levelében említette ezeket és kérte barátnőjét, hogy küldje el neki alkalomadtán.[28]

Természetesen a fiatal hölgyek édesanyjuk kíséretében már a báli szezon előtt elkezdték a készülődést, a legújabb módi szerinti ruha varratását, ami elég költséges mulatságnak számított a 19. századi divat gyors változása és a különféle viselkedési és illemszabályok miatt. A kevésbe tehetős családok lányaik számára a régi ruhákat alakították át, de az is előfordult, hogy a sok bál miatt még a tehetősebbek is rákényszerültek a szezon újonnan varrt báli ruháinak újjá varázsolására. Júlia egyetlen báli öltözéke sem maradt meg az utókorra, de a korabeli divatlapok informálnak bennünket arról, hogyan is néztek ki ezek a „ruhaköltemények”. Megmaradt viszont Júlia vállkendője a Magyar Nemzeti Múzeumban, valamint kismamaruhája és pelerinje, továbbá legyezője és csipke-, illetve bőrkesztyűje, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum őriz és be is mutat az állandó Petőfi-kiállításon.

Báli ruhák fehér atlaszselyemből, tunikával és virágdísszel, 1845

Báli ruhák fehér atlaszselyemből, tunikával és virágdísszel, 1845

Női díszmagyar ruha selyemből és bársonyból, 1845

Női díszmagyar ruha selyemből és bársonyból, 1845

Szendrey Júlia legyezője (sötétbarna atlaszselyem, kézi festésű növényi ornamentika) Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, Ltsz.: R.86.25.3.

Szendrey Júlia legyezője (sötétbarna atlaszselyem, kézi festésű növényi ornamentika)

Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, Ltsz.: R.86.25.3.

Szendrey Júlia legyezője és csipke- illetve bőrkesztyűje a Petőfi Irodalmi Múzeum állandó kiállításán. (A felvételt készítette: Vámosi Katalin)

Szendrey Júlia legyezője és csipke- illetve bőrkesztyűje a Petőfi Irodalmi Múzeum állandó kiállításán. (A felvételt készítette: Vámosi Katalin)

A levelezésből kiderül, hogy a vízkereszt napjától hamvazószerdáig terjedő farsangi időszakban – a táncmulatságok szezonjában – Nagykárolyon és Erdődön kívül Szatmárba jártak még álarcos, lövész, noble (nemesi) és polgári bálba a barátnők. Júlia 1846. január 21-i levelében küldte el Marinak a szatmári „bálczédulát”, azaz a meghívót a február 3-i vásári bálra. Közben a bálokról is hírt adott barátnőjének: „Csak az idő ne játszsza ki számításunkat, akkor úgy hiszem jól mulatnánk. – Mindössze 6 bál lesz; a 4 polgári mindég vasárnapokon, s a két úri bálok pedig kedden.”[29]

Egymást invitálták az általuk ismert estélyekre, így például Mari Nagykárolyba az 1846. január 18-i lövészbálba hívta Júliát, ahol testvérét, Linkát vezették be a társaságba, az elsőbálozó lányok számára kötelező fehér báli ruhában. Ekkor emlékezett vissza a tizenhat esztendős Júlia 1845. szeptemberi első báljára is: „Láttam a szeptemberi bál alkalmával milly öröm, és félelem közt készültél.”[30]

Kíséret nélkül ekkor a fiatal lányok még az utcára sem mehettek ki, bálba legkevésbé. Ha a családtagok nem tudták elkísérni őket, akkor idősebb női vagy férfi rokon vehette át a helyüket. Júlia sajnálatos esetről adott hírt Marinak a báli időszakban, 1846 februárjában: „A bálra és utolsó farsangra vonatkozó minden terveim semmivé lettek, mert kedves Szüleim akkor nem mehetnek be, s mással nem mehetvén, bármily nehezen esik is, itthon kell maradnom; igy tehát, mostanra, minden mulatságomnak vége. – A szatmári és erdődi bálról valóban nem tudok semmit sem irni, mert ámbár jól mulaték mind a kétszer, de egyébb emléke már egészen kiment a fejemből; érdekest ugyan előbb sem tudtam volna róluk beszélni.”[31]

Júlia barátnője családjánál vendégeskedett, ha Nagykárolyban rendeztek bált, amelyre úgy emlékezett, mint „boldog időszakra, melyet nálatok tölték; s kedves időkről való emlékek, legyenek bármi csekélyek azok, előttem mind egy, egy varázszsal birnak.”[32] Nem volt ez másként 1846. szeptember 8-án, kedden a híres megyebálon sem, a bálok legrangosabbikán, ahol a vármegye kiválóságai, nemes fiataljai jelentek meg. Szerdahelyi Pál alispánt választották meg a megye első emberévé és a jelentős eseményt, beiktatását fényes megyebállal ünnepelték a megyeszékhelyen, Nagykárolyban, az Aranyszarvas fogadóban. Gróf Károlyi Lajosnak köszönhetően – több éven keresztül tartó küzdelem után –a kancellárián végül jóváhagyták a derék magyar ember, Szerdahelyi előléptetését, ami akkoriban nagy dolognak számított.

Júlia és Mária a bálok kiváltságosai voltak: szépek, fiatalok, szellemesek, műveltek, kedveltek, kiváló hírben állók. A megyebálon is bálkirálynőként tündököltek, egyedülálló jelenségük beragyogta a báltermet, amikor a mindig fess, elegáns, finom modorú és szellemes társalgó Riskó Ignác vármegyei főjegyző bemutatta barátját, az ekkor már ismert és ünnepelt Petőfi Sándort a hölgyeknek. A két legényember cimboráját, az ifjúkorában Kölcsey Ferenc mellett bojtárkodó Pap Endre jogászt kísérte el a megyebálra, akinek féltékeny hitvese, berenczei Kováts Jozefa csak velük engedte el urát. [33] Az Aranyszarvas fogadó táncterme igencsak egyszerűen volt kialakítva és berendezve, amit Lauka Gusztáv elbeszéléséből ismerünk: „Organtin függönyök, nyolc darab nagyobb tükör, egy nagyobb és két kisebb viaszgyertyás csillár, a fal körül cirkászszal bevont ülőpadok; ennyiből állott a táncterem berendezése és ékítménye.”[34]

Petőfi ez idáig nem sok bálban fordult meg, talán először és utoljára a nagykárolyi táncmulatságban.  Táncolni sem igazán tudott és ezt be is vallotta Júliának, akivel a bemutatást követően csak beszélgetett. A bál mindezek ellenére mérföldkőnek bizonyult életében, hiszen Júlia itt rabolta el szívét.[35] A szenvedélyes szerelemre lobbanás olyan erőteljes volt, hogy a bál után Petőfi a Térey-házban, majd 1846. szeptember 19-én erdődi otthonában is felkereste Júliát, aki a látogatásról így számolt be barátnőjének: „De most igéretem főczéljáról, azaz a szombati napról kellene irnom, de… Mondani igen sokat tudnék felőle, de irni hogy kezdjek hozzá, azt nem tudom még. Tehát: szombaton délben jöttek: Petőfi, Papp Endre és Riskó, és elmentek délután 6 órakor. Ez a fő. Hogy jól mulattam, azt nevetséges volna még ide irnom; arról ugy is bizonyos vagy, hogy egy szóval, azaz hárommal: kedélyesen, erélyesen, szivélyesen. Hanem – figyelmet kérek!! – furcsán érzem magamat. Az a Petőfi gonosz egy fiu: oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon a baloldalára, különben annak ugy is tüzes lakosa fellázad ellene, és azt a száraz, hosszu, ily eseteknél tehetetlen házőrt ugy kiveti onnan, hogy idő kell hozzá, mig ismét részt vehet az uralkodásban. Ezt nekem előbb senki sem mondta, tehát ugy egy kicsit majd elkéstem a vigyázassál. (Most veszem észre, hogy még nem mondtam meg, hogy a házőr alatt az észt értem.)”[36] A tisztelgő látogatást követően Júlia örömmel fogadta a hírt, hogy Petőfi lemondott a tervéről, azaz nem utazik Mármarosba és Erdélybe, hanem Szatmáron marad és a „restauratióra P – ismét Károlyba lesz. Ha tudnád, hogy örülök erre az időre! Igazán, ha nem ösmerném magam jobban, azt hinném, hogy sze-s vagyok! de igy avval vigasztalom magam, hogy majd elmulik… De mégis borzadok tőle, ha elgondolom, hogy a lehetőség határain túl nincs, hogy komoly, tartós érzelem váljék belőle – jaj – költő! Talán büntetésül? Miért? fogod kérdezni. Ha elbeszélném, azt mondhatnám végül: én arról nem tehetek… De elég a bohóságból ennyi.”[37]

A kor szokásai szerint a hölgyeknek nem illett vonzalmukat egyértelműen kifejezni – főként, ha a leendő férj esetében nem számíthatott szülői helyeslésére –, amit Júlia gyakorolt is, ennek bizonyítéka naplóbejegyzése 1846 októberéből: „Nem ébresztettem benne akarattal olly reményeket, mellyeket valósitanom nem szabad; sőt olly különösnek, szeszélyesnek mutatám magam, millyen nem is vagyok.” Pár mondattal később az igazi okot feltárva folytatta: „Van egy megfoghatlan varázshatalom lelkem fölött, melly még tán akkor sem hagyná kimondanom, mi pedig talán az élet legfőbb üdvét teremthetné meg számomra. Egy megfoghatlan hatalom, melly óriási erővel küzd a szenvedély ellen, s még eddig nyert! Ha jó volt, hogy így cselekedtem, az nem önérdemem; mert nem önakaratomból, hanem kénytelenségből tevék így. Az én lelkemben fölváltva uralkodik két túlság; a legforróbb szenvedély s utána egy neme a zsibbadt hidegségnek… De uralkodni magamon mindég tudtam eddig, s meg is fogom tarthatni e hatalmas királyi pálcát.”[38]

Az 1846. október 21-i naplóbejegyzéséből[39] és levelezéséből is érzékelhetően kiderül az, hogy nem bízott saját érzéseinek és a költő érzelmeinek időtállóságában, illetve a visszamondott utazáskor is kételkedett szavahihetőségében, amit őszintén ki is fejezett a Marinak írt soraiban: „Jelenleg legalább ez a szándéka; igen lehető, hogy mily hamar jött e gondolata, szintoly hamar fogja azt megváltoztatni.”[40] A szerelmesek életét félreértések és a bizonytalan jövő miatt a kapcsolatot helytelenítő apai szigor nehezítette, a későbbi levelekben ennek ellenére teljesen megváltoztak Júlia írásai. 1847 májusában már nyíltan vallott szereleméről Marinak, aki közvetítőként – Szendrey Ignác titkárával, az uradalmi írnok Sass Károllyal együtt – egyengette, segítette a költő és Júlia bimbózó szerelmének beteljesedését. „Te, ki legjobban tudod, mennyire szeretem őtet, elgondolhatod, hogy őt láthatni legnagyobb boldogságom volna. Őt, ki lelkemnek minden gondolatját, minden érzelmét, mi ott fakad, birja, kedves egyetlen világomat! Ha csak egy rövidke óráig is birhatnám őt, csak egy perczig a kezet, melyben isten minden gyönyörömet teremté, ha csak láthatom, hogy öröm még neki láthatásom, tán imádnám az embert is, ki által ezt megnyerhetém. Hatalmadba adok mindent tenni, mit csak jónak látsz, csak azt tedd, hogy láthassam őt; oh Marim, ha ezt kieszközölheted! Látod, nem egyedül a szenvedély kielégitéseért vágyom erre; de ha egyszer láthattam: vagy rá veszem, hogy valami biztos állást szerezzen magának, s ekkor minden ellenszegülés nélkül övé lehetek, vagy, ha több neki korlátnélküli szabadsága, mint szerelmem, – mitől félek, – akkor válni fogunk örökre, s talán még nyugodt lehetek, s ha kivánják szüleim, boldogithatok mást, ki sorsát enyémhez köti.”[41]

Júlia érzéseiről 1847. április 26-án, Erdődön írt naplóbejegyzése is hasonlóan árulkodó, amely az apai tilalom miatt Petőfinek el nem küldött levelét tartalmazza: „Tegnapelőtt kaptam Ő tőle levelet, megmutatám Atyámnak, természetesen nem szabad felelnem, mert elvesztem különben szeretetét, mi nélkül pedig nem élhetek boldogan. Hanem följegyezem, mit feleltem volna, s ha egyszer eljön Ő, megmutatom neki… Kielégítheti-e Ön forró lelkének vágyait egyetlen nő habár leglángolóbb szerelme? Ha a megszokás, folytonos és akadályok nélküli bírás nem unatná-e meg Önnel a nőt, ki hogy boldogíthassa Önt, mindenét elhagyá, s kinek életüdvet csak Ön szerezhet? Ezek olly kérdések, mellyekre nem esküdhet meg senki, mert a jövő sokszor a leghihetlenebb dolgot teszi lehetővé. De esküdjön meg Ön, hogy szerelme most szent és tiszta minden egyéb érdekektől, s hogy hiszi miként életével egy határú szerelme, akkor, ha ezt megteszi Ön, akkor nincs akadály, nincs határ, melly Öntől elszakíthasson; akkor ugyan jobban nem szerethetem mint most, mert ez lehetlen, de imádni fogom és boldogítani Önt lelkem egész hatalmával és szenvedélyével![42]

Életének nehézségei közepette sem vonult vissza Júlia, nem maradt ki a jókedvű farsangolásból, továbbra is részt vett a bálokon, a fájdalmas, nehéz időszakokban a vidám mulatságok búfelejtőnek, jókedvcsiholónak is beváltak, legalábbis leveléből ez derül ki: „Majd az utolsó farsangi napokra megyek be Károlyba, s ha megengedik kedves mamádék, vagy egy hétre bent maradok; addig is, ha lehet, Szatmáron megyek két bálba és az erdődibe; ez utolsó még bizonytalan határidejü, különben tenném alázatos jelentésemet felőle… Farsang van, majd lesznek vig bálok, és én ekkor végkép minden rosszat elfeledek, s lesz azután dicső életöröm, tán még szerelem is! mi kellene több? Ugy örülök e tarka szinű terveimnek, hogy csak ugy pezsg a vérem bele, és szivem is oly vigan és forróan ver. Furcsa volna, ha csupa gyönyörüség képzetétől elégne – akkor volna jó, lennék boldog, sziv nélkül!”[43] Naplójában hasonló bejegyzést rögzít: „Most ugyan minden nap élvezem azt, mit a világgal együtt mulatságnak tartok, és udvaroltatok magamnak, táncolunk, muzsikálunk, sok embert látok körömben, fecsegek, nevetek, s mindent elkövetek, mit csak elszóródásáért felkeres az ember.”[44] Lauka Gusztáv leírásában ezt így fogalmazta meg: „Az 1846-iki szeptembert követő farsangon még vigabbnak és kedélyesebbnek mutatta magát. A mit mások a jelen befolyásának tulajdonítottak, azt a jövő költői képei alkották. Szívélyesebb, nyájasabb és közlékenyebb lett, mint volt azelőtt. Az udvarlók ismét remélleni kezdettek.”[45]

A mulatságok viszont nemcsak kellemes eseményeket tartogattak a bálozók számára, Júlia is beszámolt egy nem kívánatos esetről, az elfelejtett táncpartner felháborodásáról: „Most nagyon szomorkodom, mert Kopeindlval decz. 24-ik óta fachéeba vagyunk, mert akkor egy kis mulatságban a következő francziára fölhítt, de azt elfeledve, én Laukával tánczoltam; de ő aztán desperatioval kért számot e tettem felől, mire én egész őszinte együgyűséggel felelém, hogy biz én elfeledkeztem az ő felhivásáról, mire kitört ő a megsértett érdem egész önérzetével, hogy neki főtörekvése engem mulattatni, s én még azt is elfeledem, ha tánczra szólit. Én hálátlan!”[46]

  1. január 21-én viszont nagy eseményről: az eddig csak egyszer megrendezett noble-bálról adott hírt Júlia, amit az erdődi Sas vendégfogadóban akartak megtartani: „Neked is megjelentem, Mari, azt képzelve, hogy mihelyt soraimat elolvasod, azonnal indulsz Erdőd felé, hogy e nagy miraculumban te is részt vehess. – de aztán nagy készületeket csinálj ám, mert az erdődi kisasszonyok, saját kicsiségem kivéve, már mind feltoupézták hajszálaikat, hogy aztán antik, romantik frisurákkal léphessenek fel, miért is én már lemondtam oly andalitó terveimről, minek az erdődi gavallér-personale elbájolása főtárgya, azért nagyon jó lenne, ha vigasztalásomra néhány károlyi uracsokat hoznál magaddal vagy küldenél, hogy kik elmúlt lövész-bálotokban a nagy tömeg (?) miatt megfagytak, most a noble gyülekezeten fölengedhessenek.”[47] Minthogy Mari nem érkezett meg a kedves invitálás ellenére sem a redoute-ba, így pár nappal később Júlia ecsetelte neki a báli történéseket: „Sietek neked megírni, hogy bálunkban mily jól mulattunk, mit avval is bizonyithatok, hogy reggel három óráig eszünkbe sem jutott az eljövetel. Idegenek sokan voltak, de mint tudni fogod, Károlyból senki, de csak férfiakat értek, mert nők onnan is voltak; hanem Szatmárról igen igen jó tánczosok jöttek, kik közül, gondolom, Mezeyt ismered, kivel különösen jól mulattam. Kezdetben véghetlen rossz kedvü valék, de miután annyira kedvemre ment a mulatság, egészen felvidúltam, mi nálam nem igen könnyen szokott menni. Szives meghivásod a károlyi bálba köszönöm, de sajnálom, hogy nem fogadhatjuk el, mert, kik Erdődről bálba menendők, már velem együtt mind a holnapi lövészbálba készültünk Szatmárra, s most ujabban ismét megigértük a szatmári fiataloknak, kik voltak oly kegyesek, hogy ide alázták magukat, hogy mi meg viszont az ő báljokat látogatjuk meg. Álarczos bál lesz, s én reméllem, hogy egy kis mulatságot találok benne.”[48]

1847 januárját követően a két barátnő küldeményeiben nyoma sincs a bálokról szóló korábbi, örömteli beszámolóknak. Egyedül Mari említ egy mulatságot, ő is szerelmével, Ábrányi Kornéllal kapcsolatban – akivel végül 1847. szeptember elején találkozott a bálban –, de a reményteli eset után bizakodása később szertefoszlott. Marit nemcsak szerelmétől tiltották el szülei, hanem Júlia esküvője előtt azt is titkolnia kellett, hogy levelet ír régi iskolatársnőjének: „Ezen levelet Júliám Pili segitségével irom, mint ha franczia órám volna vele, itt benn ül nálam, nem is köszönhetem neki eléggé e jóságát, olly jól esik veled szólhatni ha sorokkal is, ugy is menyegződ előtt többet nem irhatok, ’s valóban nem is szép tőlem hogy ezen öröm napjaid panaszaimmal sötétitem, de nem tudok mást mit irni Júlia annyira föl ingerült vagyok, bocsáss meg tehát szegény barátnődnek, kinek egyetlen vigaszát Téged’ is elraboltak.[49] Mari édesapja ugyanis azt kívánta lányától, hogy tudta nélkül ne levelezzen vele. Júlia utolsó levelét Pestről írta barátnőjének 1848. március 24-én, ami levelezésük végét jelentette: „Régen tünődöm, jelen körülményeink között hogyan és mit irhatok. Ugy irni neked, Marim, hogy erről még számot kelljen adnod, hogy ezt más is, bár ki olvassa, azt én nem tehetem! Emléked és tiszta barátságod emléke szent biztositék, hogy nem fogsz elfeledni, ha félbe kell is szakitanunk levelezéseinket, ugy hiszem, nem örökre; ha évekig távol leszünk is egymástól, téged nem idegenithetnek el tőlem ezentul sem, ha eddig nem tevék azt. Fájdalmamat, hogy még levélben sem találkozhatunk, nem akarom leirni, mert kivánom, hogy e levelet mutasd meg papádnak, ki nyugodt lehet, hogy nem fogja levelem többé tudtán kivül házát fertőztetni; a censorok pedig már eltöröltettek. Egyébiránt ő ezt maga is megírhatta volna; mert joga van házából kitiltani mindenkit, mindenkinek leveleit.”[50]

[1] Négy évet töltött az intézetben. Maisch Patrícia: A nők olvasóvá nevelése a reformkori Magyarországon. Doktori (PhD) értekezés. Pécs, 2021. 56.
[2] Szendrey Ignác (1800-1895) élete végéig jó anyagi körülmények között élt, kiemelkedő szakértelemmel vezette és virágoztatta fel a grófi birtokokat, megőrizte és gyarapította vagyonát, jó üzleti érzékkel fektette be pénzét. 1860-ban kertes házat vásárolt magának Pesten, a mai Bródy Sándor utcában, a Nemzeti Múzeum közelében, majd egy évvel később kisebbik lányának, Máriának és családjának is vett lakást a fővárosban, a Sándor utcában. Gyimesi Emese: Szendrey Ignác mint apa. Korall 21/82. 2020. 102. 119–120. Szendrey Ignác Júlia lányának és családjának már jóval korábban, 1853-ban házat vásárolt a Hársfa utca 1. szám (ma Hársfa u. 54.) alatt telekkel együtt, aminek felét Horvát Árpád kapta meg az 1866. május 23-án közte és felesége közt létrejött ajándékozási szerződést értelmében. Jakab Réka: Az ismeretlen hagyaték. Gondolatok a Szendrey Júlia halála után lefolytatott hagyatéki eljárásról. Budapesti Levéltári Mozaikok 2023/1. 8. Vö. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. 271–272.
[3] 1835–1837 között nevelkedett az intézetben. 1839. március 28-án Kölcsey Antónia naplójában említi nevelőjét és barátnőjét „Tenczer Lilát”, akitől levelet kapott. Kölcsey Antónia naplója.
https://mek.oszk.hu/04900/04914/html/mhkolcsey0001.html
[4] 1824. szeptember 26-án keresztelték Zsibón törvénytelen gyerekként, anyja Molnár Borbála volt. Merényi-Metzger Gábor: Az árvízi hajós “természetes” gyermekei, Művelődés, 70/1. (2017. január) 24. 1836-tól házasságkötéséig, 1847-ig az intézetben töltötte napjait testvérével, Katalinnal együtt. Maisch Patrícia: A nők olvasóvá nevelése a reformkori Magyarországon. Doktori (PhD) értekezés. Pécs, 2021. 56.
[5] 1827. január 28-án keresztelték Zsibón törvénytelen gyerekként, anyja Szántó Zsuzsanna volt. Uo. 25. Wesselényi Miklósnak több törvényen kívül születette gyermeke is volt, összesen hét gyermeket említenek a források.
[6] Pogány György: „Honleányok” és a könyvek
https://olvasas.opkm.hu/Plugins/KonyvEsNeveles/index.php?view=articlePrint&id=1364/04914/html/mhkolcsey0001.html Kölcsey Antónia naplója. https://mek.oszk.hu/04900/04914/html/mhkolcsey0001.html Gábor Júlia: Tóni hagyományai. https://mek.oszk.hu/04900/04914/html/mhkolcsey0009.html
[7] Vachott Sándorné: Rajzok a múltból. Emlékiratok. Magyar Irodalmi Ritkaságok 33. 1935. 75–76.
[8] Maisch Patrícia: A nők olvasóvá nevelése a reformkori Magyarországon. Doktori (PhD) értekezés. Pécs, 2021. 57.
[9] Gyimesi Emese: Ismeretlen levelek a gyermek Szendrey Júlia tollából. https://szendreyjuliakutatas.blog.hu/2019/11/23/ismeretlen_levelek_a_gyermek_szendrey_julia_tollabol
[10] Lauka Gusztáv: Petőfi nősülése. Koszorú. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. 1879. 101.
[11] Uo. 101–102. Igaz, hogy később, 1850. július 14-én, de Szendrey Júlia testvérének, Máriának későbbi férje, Gyulai Pál is dicsérő szavakkal illette Júliát: „Nem csodálkozom, hogy Petőfi oly ábrándosan s mondhatni őrülten szerelmes volt bele. Különös nő volt s hogy férje nem ugyan reá vonatkozó szavaival éljek, jó, szép, mint egy angyal, s elmés, mint az ördög. Sand Georg féle jellem, de hódító alakban.” Dienes András: Perújítás Szendrey Júlia ügyében (Az 1849/50-es évek adalékainak revíziója). Irodalomtörténeti Közlemények 66/3. 1962. 310.
[12] Tomasekné Lauka Teréz Szendrey Júlia barátnője volt, akivel férjhez menetele után már pesti lakosként levelezett. Bolla Eszter: Szendrey Júlia alakja gyerekszemmel. Magyar napló 32/10. (2020. október) 68–69. Lauka Janka, azaz Johanna (Erdőd, 1830 k. – Miskolc, 1904. szeptember 13.) is a testvérük volt, aki férjhez ment tarcafalvi Kaffka Ignác (Nagykároly, 1826. május 10. – Miskolc, 1907. március 3.) királyi táblabíróhoz, az ő fiuk – Szatmár megye tiszti főügyésze, Kaffka Gyula – lányaként született Kaffka Margit (Nagykároly, 1880. jún. 10. – Budapest, 1918. dec. 1.) író, költő. Szendrey Júlia egyik levelében említi Lauka Jankát, akinek társaságában az „erdődi szépségek” körében együtt mulatott. Szendrey Júlia Erdődön, 1847. március 13-án írt levele. Uo. 253–254. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. 236.
[13] Petőfi közösége. https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/petofi-kozossege/adatlap/103516
[14] Szendrey Júlia Erdődön, 1845. augusztus 23-án írt levele. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. 237.
[15] Szendrey Júlia Erdődön, 1847. január 18-án írt naplóbejegyzése. Uo. 188.
[16] Térey Mari Nagykárolyban, 1847. december 22-én írt levele. Uo. 262.
[17] Lauka Gusztáv: Petőfi nősülése. Koszorú. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. 1879. 102.
[18] Térey Mari Nagykárolyban, 1847. télhó 26-án írt levele. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. 251–252.
[19] Az 1857-ben elhunyt Térey Mari leveleit – kitörölve belőlük egyes családi vonatkozású részeket – férje, Kovács Eduárd ajándékozta 1890-ben a Petőfi Társaságnak. Júlia leveleit pedig levelesládikája őrizte meg. Kéziratait halála után barátjára, Tóth Józsefre, az iratok egy részét Petőfi Zoltánra hagyta. Uo. 129., 136.
[20] Térey Mari Nagykárolyban, 1845. augusztus 22-én írt levele. Uo. 236.
[21] Szendrey Júlia Erdődön, 1847. március 13-án írt levele. Uo. 253–254. Júlia korábbi leveleiben is olvashatunk hasonló kritikus megfogalmazásokat fiatal emberekről: „Az itt levő hadnagyocska – Koppantó, vagy mi a neve – önkénytelenül a tavalyi harmadnapos hideglelésemre emlékeztet, csakhogy ez még rendesebben jelenik meg. Különben, ugy látszik, derék ember, ez egy rossz szokását kivéve. Na de idővel tudom majd megjavul.” Szendrey Júlia Erdődön, 1846. szeptember 22-én írt levele. Uo. 245.
[22] Szendrey Júlia Erdődön, 1847. március 6-án írt levele. Uo. 253.
[23] Szendrey Júlia Erdődön, 1845. augusztus 23-én írt levele. Uo. 237. Vö. Lauka Gusztáv: Petőfi nősülése. Koszorú. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. 1879. 101.
[24] Térey Mari Nagykárolyban, 1846. január 13-án írt levele. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. 238.
[25] Szendrey Júlia Erdődön, 1845. augusztus 11-én írt levele. Uo. 235.
[26] Gyimesi Emese: Szendrey Ignác mint apa. Korall 21/82. 2020. 107.
[27] Térey Mari Nagykárolyban, 1846. február 10-én írt levele. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. 240.
[28] Szendrey Júlia Erdődön, 1846. április 17-én írt levele. Uo. 243–244.
[29] Szendrey Júlia Erdődön, 1846. január 21-én írt levele. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. 239.
[30] Térey Mari Nagykárolyban, 1846. január 13-án írt levele. Uo. 239.
[31] Szendrey Júlia Erdődön, 1846. február 14-én írt levele. Uo. 240.
[32] Szendrey Júlia Erdődön, 1846. április 17-én írt levele. Uo. 243.
[33] Kozák Péter: Egy hajdani megyebálról. Szendrey Júlia emlékezete. https://www.nevpont.hu/tanulmany/egy-hajdani-megyebalrol-30ec8
[34] Lauka Gusztáv: Petőfi nősülése. Koszorú. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. 1879. 106–107. Az organtin keményített, ritka szövésű pamutszövet, a cirkász pedig kártolással, azaz speciális fésüléssel készített gyapjúszövet.
[35] Lauka Gusztáv leírása szerint udvarolni sem tudott. „Petőfi vágyott szeretni és szerettetni, de nem vágyott – és mondjuk ki őszintén – nem is tudott udvarolni. Ő verseivel akart hódítani, nem pedig prózájával… Petőfi büszke volt, mint valami spanyol grand és könnyen sérthető, mint valami elkényeztetett primadonna”. Lauka Gusztáv: Petőfi nősülése. Koszorú. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. 1879. 105.
[36] Szendrey Júlia Erdődön, 1846. szeptember 22-én írt levele. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. 245.
[37] Szendrey Júlia Erdődön, 1846. szeptember 22-én írt levele. Uo. 245.
[38] Szendrey Júlia Erdődön, 1846. október 10-én írt naplóbejegyzése. Uo. 181–182.
[39] Szendrey Júlia Erdődön, 1846. október 10-én írt naplóbejegyzése. Uo. 182. „Én megvallom, hogy szeretem Önt, jobban, mint bár kit, de én nem merek bízni magamban, hogy fogom-e ezt érezni későbben is… én nem kötöm le még most magam; nem ígérek semmit, csak azt mondom, hogy ha eljön Ön tavasszal, s mindketten így érezünk, magunk iránti kötelességnek tartom, fölkeresni egymásban jövendőnk boldogságának alapját, de nem csak azon boldogságét, melly talán addig tart, mig a szerelem első mámora, hanem egy egész életboldogságáét [!].”
[40] Szendrey Júlia Erdődön, 1846. szeptember 22-én írt levele. Uo. 245.
[41] Szendrey Júlia Erdődön, 1847. május 1-én írt levele. Uo. 256–257.
[42] Szendrey Júlia Erdődön, 1847. április 26-án írt naplóbejegyzése. Uo. 193.
[43] Szendrey Júlia Erdődön, 1847. január 12-án írt levele. Uo. 249–250.
[44] Szendrey Júlia Nagykárolyban, 1847. február 28-án írt naplóbejegyzése. Uo. 189–190.
[45] Lauka Gusztáv: Petőfi nősülése. Koszorú. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. 1879. 111.
[46] Szendrey Júlia Erdődön, 1847. január 16-án írt levele. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása. Közzéteszik és feldolgozták dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László. Budapest, 1930. 250. A francia fâchée szó jelentése dühös, azaz átvitt értelemben azt jelenti: haragos, feszült, rossz viszonyban van valakivel. A „francziára fölhítt” alatt pedig a francia négyes táncot, az erre a táncra való felkérést értette Júlia. A latin „desperatioval” kifejezés ’elkeseredetten’ jelentéssel bír.
[47] Szendrey Júlia Erdődön, 1847. január 16-án írt levele. Uo. 250.
[48] Szendrey Júlia Erdődön, 1847. január 23-án írt levele. Uo. 251.
[49] Térey Mari Nagykárolyban, 1847. szeptember 1-én írt levele. Uo. 259–260.
[50] Szendrey Júlia Pesten, 1848. március 24-én írt levele. Uo. 263.

Vámosi Katalin Miskolcon, 1966-ban született. Muzeológus, művészettörténész, művelődési menedzser, a Herman Ottó Múzeum munkatársa. Kutatási területe a 19–20. századi magyar képzőművészet, egyházművészet, művelődéstörténet. Önálló kötetei, szerkesztett könyvei: Zugor Sándor (1923-2002) A színek bűvöletében Budapesten, Rómában, Sárospatakon és New Yorkban (2008); Mazsaroff Miklós (1929-1997); A természet igézetében (2010); Kákóczki Andrással 2014-ben közösen írt kiadvány Lenkey Zoltán (1936-1983) grafikusművészről; Drozsnyik István életmű kötete (2005); Jósvainé Dankó Katalinnal szerkesztett Szent Erzsébet tisztelete című kiállítási katalógus (2007). Legújabb szerkesztői munkája a 2021-ben megjelent Jószay Zsolt szobrászművész munkásságát bemutató kötet.