Zöldár
a felszín alatti erek egyre több sáros
hordalékot sodornak a folyóba
s az áramlás riadtan emészteni próbálja
amit kimosott a görnyedt oldalakból
az eső szorosan tapasztja a bőrre
a ruhát két part végül kevés lesz
s a meder balett-táncosként emeli percenként
jobban feje fölé a kanyargó testet
valami zokogás vagy kacagás rázza az árteret
míg a fejben folyadékkal teli múlt
növekszik végleg elnyomva
a szavakat
a titokban itt nevelgetett árnyékoktól
jobban fázunk mint hajnalként
a kubikgödrökben
rekedt halak
ha majd kitör a hőség elpárolog
az élő szövetekről a fedezék
s minden halogatás értelmét veszti
a terheket amiket eddig hordtunk
valaki más cipeli tovább
Alámosott part
óvatosan eresztette magát
a vasútállomás vonalában a februári jeges
folyóba titkokkal teletömött zsebeivel
teste kritikus pontjainál megborzongott
eszébe ötlöttek a gyerekkori nyaralások
balatonjának kék korlátai a csúszós
moszatos lépcsők a mögötte
érkezők sietsége forró bőrén
a hideg cseppek sercegése
élt még és hitte a visszanyelt szavak
legyengített bacilusok lesznek melyek
megerősítik nem a mélybe húzzák
hiteles volt mióta nem akart senkit meggyőzni
plüssé dermedt életét nem tömködte
tele a hétköznapok mentségeivel
ahol a zsinór végén korábban villantó billent
egy süllyedő kabátszélre gombolta magát a fulladás
a sodrás magával ragadta az utolsó ürítés kínjait
s a kimosott gyökerek között alant elakadt
átázott szövete
szabad szemmel nem is látszott hogy billen a táj
de a víz tudta merre van a lefelé
jól esett neki hogy keresték
végre összefogtak a friss hóban csapák
szaladtak láncban a parthoz
a hídról egy mosolyt engedett a hullámokra
s az lassan imbolygott a tenger irányába
miközben ő felszállt a vonatra
Köztes idő
matt szavakat veszek a számra
szeretném ha a homályos lencse mögött
melyet a jármű ablakára nyomott homlokom
kiélesedne a táj
az alkohol oldja a zsíros szennyeződéseket
ez olyan mintha ezzel egyszerre fejteném meg
nemzetem összes titkát
alkarommal tisztára törlöm az üveget közvetlen
a dombság előtt s egy arcot látok alakuló
ráncokkal és alig észrevehető sebhellyel
eszembe ötlik amit a horhosokról olvastam
melyek egyre mélyebbre vájnak a löszös földhátak
testébe hogy a végén menthetetlenül beomoljanak
a forradást a szemem alatt egy
ceruza szántotta kék vagy zöld színű lehetett
arra a sorsra jutott mint a vízmosta
aszóvölgyek behegedt idővel
a kocsiból kiszállva a forró
aszfalton egy elgázolt állatot fotózok
szívéből az összes tarka írószerszám
mered rám sündisznótüskeként
a kereszteződésnél lemezből kivágott
krisztus függ lapos szenvedés
két dimenziós megváltás öleli
mintha egy könyv végére lapozva
az utolsó mondatokból próbálnám
kitalálni hogyan jutottunk idáig
mi történhetett velünk
a köztes időben
